Védikus Hagyomány

Sankara – India filozófus szentje, a védánta hagyomány újjáélesztője

Sankara – India filozófus szentje, a védánta hagyomány újjáélesztője Sankara (Sankarácsárja; Ádi Sankara), kinek nevéhez fűződik a “kettősség nélküli” (advaita) védánta tanítása, egy személyben volt filozófus, költő, szent, aszkéta, misztikus, próféta, vallási reformer és zseni.


Életrajza rendkívül hiányos, ami róla fennmaradt, évszázadokkal később keletkezett hagyomány. Csak annyi valószínű, hogy mindössze 32 esztendőt töltött ezen a világon, hogy bevégezze küldetését. Nem túlzás azonban azt mondani, hogy fellépése egész India szellemiségét átformálta azzal, hogy az egyre jobban széttöredező védikus hagyományt egységes módon összegezte. Annak a folyamatnak alapjait, melynek során India szellemisége elnyerte mai formáját, ő rakta le.

Sankara nem csupán misztikus és bölcselő, de vallási reformer is: a hinduizmus, amelyet ma hinduizmusnak ismerünk, az ő tevékenysége nyomán éledt és született újjá (és szorította ki a buddhizmust Indiából), csakúgy, mint az a védánta bölcselet, amely ma India uralkodó vallásfilozófiája. Kora az egymással rivalizáló hindu és buddhista iskolák kora volt (az életrajzok hetvenkét ilyen iskoláról tesznek említést), melyek egyre inkább a filozófiai spekulációra és a ritualiszikus gyakorlatra helyezték a hangsúlyt. Háttérbe szorult a valódi spiritualitás: a bensőséges, transzcendens élmény keresése. Az ok, amiért Sankara ilyen óriási hatással volt az utókorra, abban keresendő, ahogyan a védánta fényében képes volt tanításába olvasztani az egész korábbi hagyományt és az összes különböző iskolát, s a látszólag ellentmondó nézetekből egy átfogó, egységes rendszert alakított ki. A különféle iskolák tanait a védántához vezető lépcsőkként értelmezte, s olyan nézetekként rendszerezte őket, melyek más és más szemszögből írják le ugyanazt a végső, abszolút valóságot, a Brahmant.

Maga a Védánta (Véda-anta, Védaszja anta), a Védák végét jelenti, mindenek előtt a Védák végéhez csatolt Upanisadok szövegeit. Mivel a “Véda” szó tudást vagy kinyilatkoztatott tiszta tudást jelent, az anta pedig egyaránt “véget” és “betetőződést”, a Védántát joggal érthetjük minden tudás betetőződésének, és így értette valószínűleg Sanakra is: mint “a végső tudást.” A védánta mint filozófiai iskola (helyesebben inkább gondolkodásmód, szemléletmód, darsana) tulajdonképpen a legősibb Upanisadokal egyidős, mégis csupán Sankara által vált India uralkodó filozófiájává. Megjegyzendő: a Sankara és követői, mindenekelőtt Szurésvara és Padmapáda által fémjelzett Védánta tulajdonképpen nem is iskola vagy gondolkodásmód, hanem exegetika, szövegmagyarázat. Sankara célja ugyanis nem az volt, hogy valami új, önálló, eddig nem létező eszmével rukkoljon elő, hanem az, hogy visszaállítsa tekintélyét annak a Védikus hagyománynak, melyet ő abszolút, tökéletes és tévedhetetlen tudásnak tekintett. Ennek bölcseleti megalapozása volt a praszthánatrajíhoz, a Védánta “hármas alapzatának” tekintett szövegekhez (vagyis a főbb Upanisadokhoz, a Bhagavad Gítához és a Brahma-szútrákhoz) írt kommentárok megalkotása, melyhez aztán a tanítványok további “alkommentárokat” fűztek.

Sankara csodagyereknek született. Egészen fiatalon megnyilvánult nem mindennapi szelleme, s már tizenévesként megvilágosodott szentként és kora legnagyobb bölcseként tisztelték. Élete harminckét esztendeje alatt vándorló szerzetesként bejárta Indiát, s a kor szokása szerint filozófiai vitákra hívta ki a különböző iskolák mestereit, melynek során a vesztes fél a másik tanítványává nyilvánította magát. Sankara e vitákban kivétel nélkül mindig diadalmaskodott, a vesztes pedig leggyakrabban csatlakozott követői egyre duzzadó seregéhez. Élete vége felé pedig India négy sarkában négy kolostort hozott létre, mindegyiket négy legkiválóbb tanítványa egyikére bízva. Utódai a nagy előd iránti tisztelet jeleként felvették, s azóta is viselik a Sankarácsárja nevet, mely az évszázadok során egyfajta titulussá lett.

Sankara nem csupán nagy hatású filozófus és vallási reformer, misztikus szent és próféta volt, hanem mindezeken túl – vagy éppen mindezek betetőzéseként – határtalanul termékeny író és költő. Rövid élete alatt tekintélyes mennyiségű írott művet alkotott, melyek között éppúgy megtalálhatók a filozófiai értekezések és kommentárok, mint a költemények és magasztaló himnuszok. Azt is meg kell azonban említenünk, hogy a “Sankarácsárja” név alatt számos mű maradt fenn, ezek azonban nem csupán tanításukban térnek el a nagy mester által képviselt nézetektől, hanem gyakran stílusukban, nyelvhasználatukban is messze elmaradnak Sankara kiválónak tartott, világos, tiszta szanszkritságától (ne felejtsük, ekkor a szanszkrit már sok-sok évszázad óta nem anyanyelve a szanszkritul íróknak!). Ennek a magyarázata az, hogy a kolostorok élén álló utódok nemzedékeinek művei is “írta Sankarácsárja” megjegyzéssel maradtak ránk, másrészt, maga a Sankara is gyakori név Indiában – egyik mai formája szerepel például a világhírű szitárművész, Ravi Shankar nevében. (Csak érdekességképpen: a legtöbb, valóban autentikusnak tartott Sankara szöveg – mint a kommentárok, vagy az “Ezer tanítás” – kolofónja a kurta “Sankarácsárja-viracsita”, azaz “Íródott Sankara mester által” helyett egy sokkal fennköltebb, jellegzetes névhasználatot tartalmaz: Sankarát nem Sankarácsárjaként nevezi meg, hanem a hódolatteljes Sankara-bhagavatpáda, “Sankara, az Úr lába” vagy Sankara-bhagaván, “az Úr Sankara” formában.) Sankara legfontosabb írásai kommentárok (bhásják) a Védánta bölcseletének hármas kánonjához. Kiemelkedik közülük a védánta filozófiai foglalatához (njája-praszthána vagy “logikai alapzat”), a Brahma-szútrához írt kommentár, a Brahma-szútra-bhásja, mely máig a legnagyobb hatású filozófiai munka Indiában. Számos pandit még ma is egész fejezeteit (általában a legfontosabbnak tekintett bevezető négyet) tanulja meg fejből! Sankara ezen felül kommentálta a tíz “főbb” Upanisadot (sruti-praszthána v. múla-praszthána – kinyilatkoztatott v. “gyökér” alapzat), melyeket az utókor éppen azért emleget így, mert Sankara kommentálta őket! A Bhagavad Gítához (szmriti-praszthána – a hagyomány által őrzött talapzat) kommentárja pedig a legrégibb ránk maradt Gítá kommentár, s a szöveg, melyet idéz, autentikus szövegként hagyományozódott át századokon keresztül.

Ezeken kívül számos filozófiai, vallásbölcseleti művet alkotott, ezek közül a legfontosabb – és minden tekintély által egyöntetűen autentikusnak tekintett – az Upadésa-száhaszrí, az “Ezer tanítás”, az advaita védánta rövid foglalata, mely a Védánta tanulmányozásába bevezető műként (prakarana grantha) szolgál. Nagy népszerűségnek örvendett még az évszázadok során – bár néhány modern kutató megkérdőjelezi eredetiségüket – az Átmabódha (az Önvalóra ébredés), az Aparóksánubhuti (Az eleve adott megtapasztalása) és a Vivékacsúdámani (A különbségtétel koronaékköve). Ezeken felül számos tankölteményt és himnuszt tulajdonítanak Sankarának, köztük olyan műveket, mint az Istenanyát magasztaló, fennkölt Szaundarjalaharí (A szépség óceánja), vagy a védánta egész bölcseletét egyetlen költemény formájába sűrítő, a néma csend ékes szavaival tanító Sivát magasztaló Daksinámúrti himnusz. Ezek költőiségük folytán – a szívhez szólva – talán még teljesebb formában fejezik ki az advaita bölcsességének mélységeit, mint a kötött filozófiai értekezések és kommentárok. Művei – bárhogy is értelmezték őket később – a hindu bölcselet alapköveivé lettek. Hatása akkora, hogy az egész indiai szellemiséget meghatározza; még akkor is, ha Sankarának rengeteg értelmezője akadt s az advaita védánta is különböző iskolákra bomlott. Sőt, vele is megismétlődik a bölcsesség tragédiája, hogy valami egészen mássá válik a későbbi “követők” és értelmezők munkálkodása során: a világ puszta illúziókénti elutasítása és lenézése, a májáváda tana, a tétlenség-passzivitás, az élet dolgaival szembeni közöny, mint szellemi út mind Sankarára vezeti vissza magát. Éppen ezért többen is úgy érezték, meg kell próbálniuk “rehabilitálni” Sankarát. Hogy a jeles pandit, Góvind Csandra Pandé Sankara-monográfiájának utolsó sorait idézzük: “Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy Sankara Brahmádvaitája [a Brahman kettősség nélküliségének tanítása] nem “rejtett nihilizmus”, Átmavádája [az Önvaló természetéről szóló tanítás] nem közömbös a felvilágosult emberi értékek iránt, a tettekről való lemondás koncepciója pedig nem a valóság elől való menekülés egyik formája. Tagadásai kontextuálisak és viszonylagosak, nem abszolútak és végérvényesek. Bölcselete célja, hogy a legteljesebb önmegvalósítás irányába vezesse az embert, nem pedig az öngyilkos megsemmisülésbe. A különbözőségek transzcendenciája csupán az alapvető valóság egyetemes és végtelen egységét fedi fel. Bár közhely, de érdemes felidézni Sankara saját életét, mint az ellene felhozott metafizikai és szocio-etika nihilizmus vádjának leginkább helytálló cáfolatát. Ha a védánta egyszerre India “nemzeti vallása” és univerzalizmusa, és ha lelkiségének és érvelésének egyedülálló kombinációja filozófiai vallássá teszi azt, akkor az, az Upanisadok bölcsei után, éppen Sankara érdeme.

Címkék:

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*