Maharishi Bhagavad Gítáról szóló tanításainak rövid összefoglalását olvashatjuk az alábbi cikksorozatban, Thomas Egenes sokszor idézett munkája nyomán. 

A Bhagavad Gítá a magasztos Úr (bhagaván) éneke (gítá), melyet upanisadnak (titkos tanításnak) is szoktak nevezni, utalva arra, hogy a Gítá az upanisadok bölcsességének mintegy kvintesszenciáját foglalja magában. A Gítá egyik dhjána-slókája szerint az Upanisadok a tehenek, kiknek tejét Krisna, a tehénpásztorok fejedelme kifeji Ardzsuna, a borjú számára, a bölcs elméjű emberek pedig élvezői ennek a kifejt, nagyszerű halhatatlanná tevő nektárnak, amely nem más, mint a Gítá: 

szarvópanisadó gávó
        dógdhá gópála-nandanah
párthó vatszah szudhír bhóktá
       dugdham gítámritam mahat 

A hagyomány szerint a Gítá szerzője Vjásza, aki egyben a Mahábhárata, a 18 nagy purána és a Brahma-szútra legendás írója, valamint a négy védikus szanhitá szerkesztője. A Vjásza szó egyszerűen szerkesztőt jelent, és általában úgy tartják, hogy e művek szerzői hagyták, hogy nevük ismeretlenségben maradjon, miközben egyszerűen csak a Vjásza szóval utaltak személyükre.

Maharishi azonban Vjászáról úgy ír, mint egyetlen személyről, akit „az árja kultúra legnagyobb történetírójaként tartanak számon”. Nem abban az értelemben kell őt történetírónak nevezni, hogy időrendben feljegyezte az eseményeket. Maharishi így ír róla: „Mint lelkiismeretes és teljes mértékben integrált ember, nem tudta volna megírni e felmérhetetlenül hosszú időszak történetét napok és évek sorrendjében. Csupán egyes eseményeket választott ki, és olyan módon jegyezte le őket, hogy az minden kor embere számára ihletőként és útmutatóként szolgáljon a fejlődés útján.”

A Bhagavad Gítá 18 fejezete a Mahábhárata hatodik könyvének, a Bhísma Parvannak 23-40. fejezetét képezi. Maharishi szavaival élve ez „az élet enciklopédiája”. Több szövegmagyarázatot írtak hozzá, mint bármely más szentíráshoz. A legrégebbi és egyúttal legszélesebb körben ismertté vált kommentár Sankara Gítá Bhásjája. A további kommentátorok között találjuk Ánandagirit, Srídharát, Madhuszúdanát, Jámunácsárját, Rámánudzsát, Madhvát, Nimbárkát és Vallabhát. A legfontosabbak ezek közül a három kiemelkedő ácsárja, Sankara, Rámánudzsa és Madhva kommentárjai. Maharishi így magyarázza az ácsárja kifejezést: „olyan személy, aki felfogja a szentírások értelmét, azt másoknak tanítja és maga is gyakorolja ezt a tanítást.”

Maharishi magyarázata, melyet a Bhagavad Gítá első hat fejezetéhez fűzött, Sankara kommentárját követi. Mint megjegyzi: „E magyarázat általános koncepciója kiegészítés a nagy Sankara egyedülálló látásmódjához és mélységes bölcsességéhez, amelyet Gítá Bhásjájában tár elénk.”

A Bhagavad Gítá keretét a Mahábhárata történetének legdrámaibb pillanatai adják. Az eposzban a vak király, Dhritarástra a Kuru dinasztia feje. Fiatalabb fivére pedig a Pándava kláné. Pándunak öt fia van: Judhisthira, Bhísma, Ardzsuna, Nakula és Szahadéva. Dhritarástra száz fia közül Durjódhana a legidősebb. A két nemzetség a királyság feletti hatalomért száll harcba. Unokatestvérük, Krisna, a jádava törzs feje, megpróbálta megbékíteni őket, ám a háború elkerülhetetlenné vált. Krisnát mindkét fél tisztelte, és a háborús előkészületek során Adzsuna és Durjódhana egyaránt meglátogatta őt, hogy segítségét és támogatását kérje. Úgy történt, hogy látogatásuk ugyanarra az időre esett. Krisna azt ígérte, hogy egyik félnek odaadja az egész hadseregét, mely aktívan részt vesz a harcban, a másik oldalhoz pedig ő maga csatlakozik, ám nem fog harcolni. Durjódhana a sereget választotta, Ardzsuna pedig Krisnát, aki – ígéretéhez híven, hogy nem fog harcolni – kocsihajtóként segíti Ardzsunát.

Ahogyan a vitézek megfújták harci kürtjeiket, és a seregek szembenéztek egymással a harcmezőn, Ardzsuna arra kérte Krisnát, hogy harci szekerét hajtsa a két harcoló fél közé, hogy végigtekinthessen mindenkin, aki harcra készen összesereglett Kuruksétrán, a kuruk mezején. Maharishi tényleges történetként tekint az eseményekre, ám azt is megjegyzi, hogy „a kauravák és a pándavák serege a dharma mezején lévő pozitív és negatív erőket szimbolizálja.” Dhritarásta a harcteret dharmaksétrának, a kozmikus törvény síkjának nevezi – a szembenálló erők itt a pszichés, a társadalmi és kozmikus szinten meglévő erőket jelenítik meg.

Végigtekintve a szembenálló feleken, melyekben mindkét oldalon rokonai készülnek harcba szállni, Ardzsunán rendkívüli együttérzés lesz úrrá. Íja kicsúszik kezéből, tagjai remegnek, majd bánattól sújtva roskad le harcikocsijában. Lelkét megosztja a kötelesség hívása és a szeretet ereje, mintegy a szív és az elme szava között őrlődik. „Ha az igazságosság szavát követi, a szeretet ellen kell lázadnia, és el kell pusztítania harcra készen összesereglett rokonait. Ha viszont a szeretet parancsának engedelmeskedik, fel kell áldoznia az igazságosságot, és meg kell adnia magát a gonosznak.” Nem képes arra, hogy bármit kezdeményezzen, mivel úrrá lesz rajta a kétely azt illetően, hogy mi a leghelyesebb cselekvés. Maharishi kijelenti, hogy akit a kétely tart a markában, és nincs esélye arra, hogy egy szélesebb látókörrel rendelkező, bölcs személyre leljen, az olyan, mintha a halál markába került volna. E szélesebb látókörű bölcs Ardzsuna barátja és kocsihajtója, Krisna. Ardzsuna azt szeretné megtudni Krisnától, hogy a cselekvés mely útját lenne helyes követni, mi volna a dharmának, a természeti törvénynek leginkább megfelelő cselekvés. 

sisjasz té ’ham sádhi mám tvám prapannam 

„Tanítványod vagyok, taníts engem, mivel nálad vettem menedéket” – kérleli Krisnát. (BhG 2.7.)

A tanítvány tudásért és ösztönzését járul a mester elé, oly módon, ahogyan a folyó közelít az óceánhoz. A mester, akárcsak az óceán, elégedett a maga teljességében és nincs szüksége semmire. Nem ő megy oda a tanítványért, neki nincs szüksége a tanítványra. A tanítvány az, akinek ébernek kell lennie a döntő pillanatban, késznek arra, hogy felfogja a mesterben lévő lehetőségeket. Ardzsuna felismeri saját szükségét, és önmagát Krisna tanítványának (sisja) nevezi. Amikor pedig a tanítvány készen áll, a mester szavai nem „hullanak a tudatlanság kemény kőszikláira.”

Krisna a tudás hordozója, Ardzsunának pedig meg kell nyílnia irányában, hogy az igazság magva szárba szökkenhessen. Ardzsuna tudatlansága a tapasztalat hiányán alapszik. Krisnának nem csupán intellektuális tudást kell nyújtania Ardzsunának, hanem az igazság közvetlen megismerését és tapasztalását. Krisna ezt a 11. fejezetben teszi meg, amikor a kozmikus látomásban részesíti Ardzsunát. Azt is felfedi Ardzsuna számára, hogy miként eszmélhet az egész világegyetemre oly módon, hogy a világegyetem alapjára, saját Önvalójára eszmél. A második fejezet 45. versében, illetve a hatodik fejezetben Krisna megtanítja annak a módszerét, amely által ez az Önmagára való eszmélés végbemehet. Szavai a bölcs felismerések áradatát váltják ki Ardzsunában, és szívének legmélyéig hatolnak. Ardzsunának pedig hatalmas szerencséje, hogy „éber marad abban a döntő órában, amikor az isteni valóság halovány képzete hajnalodni kezd.” 

(Következik: A Bhagavad Gítá tanításának lényege)