A legfőbb hindu istennek, Vishnunak épített szent hely, Badrinát, felé vezető úton sok zarándok kívánta hódolatát tenni Sankaracsárja Gaddinál (Sankaracsárja székhelyén). A monostorig tartó meredek mászás, és az útközben levő szent barlangok megtekintése után a látogatók elhaladtak a Purnagiri Dévi istennő kicsiny szentélye mellett. Kifulladva érkeztek meg a máthoz, megmászták a lépcsőket az alacsony, hosszú, kétszintes épülethez, és egy kis hallban üdvözölték őket. A fényezett, alacsony és széles, faragott virágokkal, szanszkrit szövegekkel díszített fatrónuson, párnákkal körülvéve ült egy szarvasbőrön egyenes derékkal Sankaracsárja. A hall magas falain tükrök voltak elhelyezve, melyek nem csak a sorban elhelyezett virágcsokros vázák, hanem a megjelent látogatók képei is visszatükröződtek.

 

Az épület bejáratánál feltűnő helyen egy tábla volt kitéve, mely az újonnan jövőket figyelmeztette, ne próbáljanak az adományokat felkínálni. Ez a szokatlan kérés meghökkentő volt számukra, s még jobban összezavarta őket, amikor megtudták, hogy a Sankaracsárja örökcíme az Ananta Srí Vibusít szavakkal egészült ki, amelyek az „Örök Gazdagsággal Megajándékozva” jelentik. A kortárs spirituális tanító, Szvámi Ráma, akit szintén tisztelet övezett, igazolta, hogy Szvámi Brahmanand érzéketlen volt a világi kísértésekre. Ezt az állítást támasztja alá az a történet is, amely a Sankaracsárja Kanpur városában tett látogatásáról szól. Ekkor ugyanis így intette azokat, akik adományokat kívántak felajánlani:

 

Engem nem a rúpiákból álló felajánlások töltenek el megelégedéssel, ami számomra por és kavics. Inkább a bűneitekből adjatok egy zsáknyival!

 

Mesterként is éppen ilyen rendíthetetlen volt, ahogyan a következő történet is bizonyítja. Brámacsári Mahesh megbízatásokat bonyolított le. Guruja kérte, hogy sürgősen szaladjon el egy messzi helyre (valószínűleg a távoli Tapobanba, ahol a természetfeletti képességekkel rendelkező sziddhák éltek), hogy vigyen el egy üzenetet egy szentnek, aki ott tartózkodott. Megérkezvén, a kifulladt és fáradt tanítvány várta a választ. A szent elolvasva az üzenetet, majd egyszerűen azt parancsolta, hogy térjen vissza gyorsan a gurujához. A brámacsári többször megtette ezt az utat, és egyik alkalommal a túlzott sietségének eredményeképpen elbotlott és elesett. Miután leporolta magát, lehajolt a gurujának különleges üzenetéért. Észrevette, hogy kinyitódott. Győzött felette a kíváncsiság, és elolvasta. Az üzenet egyszerű volt: „Kérlek, utasítsd a brámacsárit azonnali visszatérésre.” Elképzelhetjük a tanítvány meglepődését, amint elolvasta ezt. De hogyan tolmácsolta a brámacsári tanárának ezt a látszólag értelmetlen szolgálatát?

 

A tanítvány a szeretem-nem-szeretem dolgaival igazodik a Mesterének szeretem-nem-szeretem dolgaihoz, ezáltal felemeli a tudatát a mesterének tudatának helyzetéhez. Ebben semmi sem számít az engedelmességen kívül.

 

Két és félévig végezte Brámacsári Mahesh a céltudatos feladatát, hogy tökéletesen összehangolódjon mesterének minden kívánságával és szeszélyével, s így téve, nem volt kétsége, hogy eléri a saját megvilágosodását. Úgy tűnt, hogy Szvámi Brahmanand is meg van elégedve tanítványa spirituális fejlődésével, és engedélyt adott neki, hogy egy barlangba visszavonuljon szádanákat (spirituális fegyelem) gyakorolni.

 

Szvámi Brahmanand így beszélt egy alkalommal az egység spirituális kereséséről:

 

„A szív ment, hogy megtalálja Paramatmát (Isten), és célba ért, és ott ragadt, és végleg ottmaradt.

Mintha egy só szobrot az óceánban küldünk mérni. Mondhatjuk a szobornak: „Menj, és mérd meg!”, vagy „Mennyire mély az óceán?”, „Milyen mély?”.

A szobor könnyedén elmegy, de nem fog visszajönni.

Az oda eljutásban nincs semmi nehézség, de onnan visszajönni már nem könnyű. Mivel az óceánba beleolvad. Ki fog visszajönni, mikor a kereső megtapasztalja milyen/mekkora Paramatmá?

Hogyan lehetséges a lélek számára, hogy Paramatmáról beszéljen, ha Paramatmát soha nem látja?”

 

Sankaracsárja külső megjelenése időközben megváltozott: a haja, melyet hátrafésült a homlokából, megnőtt, szakállat növesztett. A ritka fotók és amatőr filmek alapján csak futó képeket kaphatunk róla. Bár egyre gyakrabban látták őt komoly hangulatban, de arról is megbizonyosodhattak, hogy tudott ragyogóan mosolyogni, és a vidámság és a humor erőteljes érzetét tudta sugározni. Ez egy titokzatos kombináció, amellyel talán ugyanannak a valóságnak két oldalát mutatta meg: az egyik oldalon belső komolyságát vetítette ki, a másik oldalon a külső létezés örömét. A tanítványait biztosította afelől, hogy az élet nemcsak kötelesség és tesztek, hanem jut idő a szentírások tanulmányozására, imára, elmélkedésre és meditációra.

 

Sankaracsárjaként, Szvámi Brahmanand ellátta a vallási tanító funkcióját is, a hívők számára kihangsúlyozva a hagyományos hindu tanítások lényegét. Mesélték, hogy mikor a szvámi igaz hívőkkel találkozott, akkor néha beavatta őket a jóga meditáció rejtelmeibe. Ezek a tanítások a hűség és az imádat légkörében folytak, bár a meditáció pontos formája bizonytalan.

 

A hinduizmus imádságos természetének az Isten számtalan formájával, valamint az imádat többszörös és különböző formáinak az objektív tudomány szigorúságával való összehangolása bizonyára többször arra késztette Brámacsári Mahesht, hogy eltöprengjen: egy ember két mestert nem szolgálhat. Emellett nem lenne bölcs arra a következtetésre jutni, hogy a technika, amit a szvámi tanított, csak a vallásosság keretein belül létezhet. Meggondolatlan cselekedet lenne az ellenkezőjének az állítása is. Tulajdonképpen az anyag és a lélek világainak ’tudományát’ már igen régóta tanulmányozzák Indiában, bár az, hogy ezek a tanok milyen közel állnak egymáshoz, az vita tárgya. De mielőtt elutasítanánk ezt, legalább tudnunk kell, hogy az ’arab’ számok, melyeket mindennap használunk, innen Indiából származnak.