A Véda szó tudást jelent… Sokak szerint a Rik Véda az emberi gondolat legrégebbi feljegyzése, és bár az árja szerzőit valamikor európai eredetűnek hitték, az indiaiak következetesen a sajátjuknak tartották a Védákat.
A geofizikai környezet leírása, melyben ez a civilizáció élt, sokkal inkább az utóbbi állítást támasztja alá. A védikus tudomány egyik kulcsterülete gúnák vagy minőségek szempontjából tekintve az energia és anyag osztályozásában van: szatvikus (tiszta), radzsasz (energikus) és tamasz (tisztátalan). Még általános gyakorlat Indiában, hogy az ételeket e szerint kódolják, ami alapján a tamasz étel túl főzött vagy túlságosan is feldolgozott, míg a radzsasz a legétvágygerjesztőbb és legízletesebb, pikánsan fűszerezett, de alacsony táplálóértékkel bíró ételek. Egy szatvikus étrend természetesen friss gyümölcsökből és zöldségekből, hüvelyesekből, gabonából és tejtermékekből áll.
Mikor a Sankaracsárja misszionárius munkáját folytatta, a mát irányítása az ott maradó szvámik feladata maradt. Télen a tej gyakorlatilag beszerezhetetlen volt, mivel a marhákat az alacsonyabban fekvő vidékekre terelték. A gyümölcs és zöldség is kevés volt, így a szvámiknak, kik szatvikus életüket élték ott a hegyoldalban a szupermarketek és élelmiszerüzletek kényelme nélkül, nagyon kicsivel kellett beérniük. Herbert Tichy, európai felfedező és hegymászó, így emlékezik vissza:
„Dzsosimátban Nima serpa és én egy vidám, de annál konokabbul megvívott csatát folytattunk az idős Govindanand apáttal. Több héten keresztül osztottuk meg a remetékkel spártai életüket, se zöldséget, se gyümölcsöt nem éve, és mi már nagyon igényeltük a vitaminokat. A dzsosimáti kisbolt csak hagymát és fokhagymát árult, de mi ezekkel is elégedettek voltunk. Mikor a hagymás rizs étvágygerjesztő illata, melyet Nima főzött, szétterjedt az épületben, Govindanand dühösen rontott be a cellánkba. Nem tudjuk, kiabálta, hogy a hagyma „az érzékiség almája” és szigorúan tiltott a monostorban?
Nem, mi nem tudtuk, és nem voltak érzéki vágyaink sem. A tiltakozás ellenére a hagymaevésünket, melyről igazából nem mondtunk le, nyersen és távol a monostortól folytattuk, bár a bűnös szagot, mely belőlünk áradt, nem tudtuk teljesen eltüntetni. Mindamellett békében és papi áldással távoztunk”.
Megkérdezhetjük magunktól, hogy vajon mi sarkallta a fiatal Mahesht, hogy feladja a korábbi kényelmes és könnyű életét felcserélve a spártai egyszerűségre. Későbbi években sokszor említette ’Guru Dév’ jelenlétének ’Ragyogását’. De ez a személyes varázs volt az egyetlen ok, hogy alávetette magát a mentális és fizikai kihívást tartogató életnek (feljegyezték, hogy öt éven keresztül tartózkodott a só fogyasztásától)? Megtaláljuk a választ egy több évvel később készült beszámolóban, amikor is azt állította Mahesh, hogy valójában 19 évvel azelőtt kezdődött az élete, mikor megtanulta a ’mély meditációt’. Ez mutatja, hogy még mielőtt Brámacsári lett, Szvámi Brahmanand átadta számára a meditációs technikát. Úgy tűnik, hogy a tanítást megkapva egészen más ember lett, olyannyira, hogy a korábbi életétől elvágta magát, hogy tanítójával legyen.
Dzsotír Mát elhelyezkedése csak a legbuzgóbb zarándokokat nem gátolta meg abban, hogy elutazzanak az elődeik ősi templomainak megtekintéséért. Időszakosan Sankaracsárja elutazott néhány közeli segítőjével a helyi körzet városaiba. A Szvámi és környezetének szállítása nem jelentett nagyobb problémát, mint azoknak, akik zarándokútjukon voltak a kedarnáti és badrináti szenthelyekre. A megoldás, mely a társaság szállítására találtak, szokatlan volt. Ahelyett, hogy kisbuszt vagy teherautót használtak volna, egy nagy járművet alkalmaztak. A szállítókocsit vagy ’Szentautót’, melyen a felszentelt szvámi utazott virágokkal körbevéve, mozgó emelvényként használták, s csak annyi helyet hagytak, hogy egy maroknyi tanítvány és a sofőr elférjen.
Ezek az utazások mindenkinek lehetőséget adtak, hogy részesüljön a Sankaracsárja darsanjából, és ezrek jöttek el megnézni őt: az okker sárga köntösében, szerzetesi tekintetével, fehér szakállával, hosszúhajával, melybe a nyakába akasztott virágfüzérek keveredtek. Mindig egy aranyozott, liánokkal díszített karfájú trónon ült. Hogy a nap sugaraitól védve legyen, egy napernyő volt felé helyezve, ami vörös bársonyból készült bonyolult mintákkal, vallási szimbólumokkal és szövegekkel szélén aranyozott varrással. A homloka szantálfa krémmel volt bekenve, hogy csökkentsék a hőség hatását, és mikor a jármű megállt, a tanítványai legyezőket hoztak, hogy hűsítsék. A lakosság nagy része megragadta az alkalmat, hogy megkapja a tilak áldást (szantálfa krém, rizs és vörös festék keveréke), melyet a homlokukra kentek. A spirituális megújulás küldetéseként sokfelé elutazott, és vezetett le több ceremóniát, gyűlést és hasonlókat.
Folytatjuk…
Lissza fordítása