Védikus Hagyomány

A jóga nyolc ága – 2. rész: Az öt nijama

Maharishi szerint a nijama öt aspektusa is egyaránt tekinthető a megvilágosodásra való előkészületnek (amennyiben a jógát ösvénynek vesszük) és a megvilágosodás aspektusának (amennyiben a jógát a célként értjük). Mint Maharishi mondja, a nijamára úgy tekinthetünk, mint azokra a törvényekre, amelyeken keresztül az irányító, a jama irányít. A nijama tartható az egyéni élet és az egyetemes élet közötti kapocsnak is. A nijama öt aspektusa a saucsa, a szantósa, a tapasz, a szvádhjája és az ísvara-pranidhána. Ahogy ezek ereje és minősége növekszik, úgy növekszik a jóga is.

Az első nijama a saucsa vagy tisztaság. A saucsára hagyományosan a fizikai test megtisztításaként tekintenek, böjtölés, fürdők, étrendi szabályozások és egyéb eszközök révén. A környezet tisztaságát is ide értik, mint amilyen a hegyi vagy az erdei környezet tisztasága. Maharishi azonban leszögezi, hogy végső soron a meditáció tisztítja meg az elmét, a testet és a környezetet. Semmi sem alakít ki olyan mértékű tisztaságot, mint a meditáció, amely sokkal többet ér el annál, hogy egy puszta hangulatot teremtene: a meditáció a fizikai idegrendszer szerkezetében hoz létre változásokat.

Ha csak mintegy magunkra öltjük a megvilágosodás hangulatát, az olyan, mint amikor egy szegény ember gazdagnak tetteti magát. „Ha egy szegény ember a gazdag ember jellemvonásait ölti magára és úgy is próbál viselkedni, az csak feszültséget szül. A gazdag ember viselkedésének felszínes másolásával nem lehetséges, hogy ő maga is gazdag legyen.” Fontos, hogy a valódi tisztaságot műveljük ki.

A Jóga-szútrák kijelentik, hogy amikor a tisztaság szilárd alapot nyer az életben, akkor testünk védetté válik, és a más testekkel való érintkezés folytán nem fertőződik meg. Ezen felül békességre, az elme vidámságára, a szándék egyhegyűségére, az érzékszervek feletti uralomra és a purusa (a szellemi princípium) közvetlen megtapasztalásának képességére teszünk szert. Ahogyan a meditáció segítségével a test és az elme tisztaságát kifejlesztjük, a test –amelyet Maharishi az elmével együtt alkotott kontinuum részének tekint – ellenállásra tesz szert a betegségekkel szemben. Ezzel együtt, amikor a test egészséges és erős, az elme is könnyebben tapasztalja meg a szamádhit. Maharishi megjegyzi, hogy amikor valaki beteg, akkor nehezebb eljutni a tudatosság legegyszerűbb formájához. Az egészség azt jelenti, hogy erősek vagyunk és élettel teltek, képesek vágyaink beteljesítésére és a határtalan szabadság élvezetére. Maharishi a Jóga-szútrákkal egyetértésben a fizikai test idegrendszerére az értelemmel, az érzelmekkel, az egóval és egyebekkel együtt az egyén holisztikus fejlődésének fontos láncszemeként tekint. Az elme támogatja a test egészségét és a test egészsége támogatja az elme tisztaságát:

„Az emberi idegrendszer legnormálisabb állapota az, amely képes támogatni kapcsolatot a Brahmannal, a mindenütt jelenlévő valósággal. Ennek szükségszerűen a rendkívüli kifinomultság és rugalmasság állapotának kell lennie, és ez csak akkor lehetséges, amikor az idegrendszer teljesen tiszta. Az ilyenfajta tisztaság megköveteli, hogy az idegrendszer semmilyen módon ne legyen ellentmondásban a természeti törvényekkel.”

A második nijama a szantósa, amelyet Maharishi „elégedettségként” vagy „megelégedettségként” fordít. A megelégedettség a szamádhi kifejlődésével együtt kezd növekedni, és a megvilágosodás „bőségében, erejében, hatalmában, dicsőségében és kegyelmében” éri el beteljesedését. Mint Maharishi megállapítja, az út valósága a várakozás, a célé a megelégedettség. A megelégedettség alapja az elért siker. A keresésnek részét képezi az is, hogy az ember elégedetlen azzal, ami. Ez viszont távolabb viszi saját természetétől. Amikor valaki kevesebb a teljesnél, akkor támaszkodni akar valamire, de ekkor kötöttségbe kerül és instabillá válik, mivel a relatív valóság mindig híján van a stabilitásnak. A bizonytalanság úgy tűnhet, hogy kívülről származik, ám valójában belülről fakad.

A szamádhi a saját természetünkkel való megelégedettség, mely külső és belső harmóniához vezet. A hétköznapi megelégedettség, amely Isten pusztán intellektuális felfogásából vagy az élet lehetőségei iránti érdeklődés hiányából fakad, veszélyes lehet, mivel a valódi megtapasztalásra való motiváltság hiányához vezethet. A Jóga-szútrák állítása szerint a valódi megelégedettség a közvetlenül legfelsőbb boldogság felé segít. A tüskéktől kétféle módon menekülhetünk meg: vagy beborítjuk bőrrel az egész földfelszínt vagy pedig cipőt húzunk a lábunkra. A boldogság vagy a belső megelégedettségből fakad vagy pedig abból, hogy a relatív életben minden vágyunkat beteljesítjük. Maharishi szerint a boldogság a belső megelégedettségből fakad, és ez nem csupán elvezet az összes külső vágy beteljesedéséhez, hanem végső soron azonos is azzal.

Maharishi Mahesh Yogi

A harmadik nijama a tapasz, amely az égetni, hevíteni jelentésű tap igegyökből származik. A tapasz hőt vagy hevületet jelent, valamint hagyományos értelemben az érzékek tárgyaitól való tartózkodást. Maharishi a tapaszt úgy értelmezi, mint „az élet ragyogásának fokozódását”. A belső melegség és szívélyesség hasonló módon nő a szamádhi révén, ahogyan hőmérséklet növekedése következtében fokozódik a ragyogás és a fény. A szamádhi révén melegség jelenik meg az egóban, az intellektusban, az elmében, az érzékszervekben és a környezetben.

Maharishi szerint a „vezeklés” rossz fordítása a tapasznak. Amikor, jegyzi meg Maharishi, a világi embert arra kérik, hogy tartózkodjon a világ örömeitől, akkor felpattan, hogy „ez nem nekem való”. Maharishi úgy tartja, hogy a tapaszt az érzékektől való tartózkodásnak tekinthetjük meditáció közben, de nem az aktivitás során. Az elme természetes módon fordul befelé, mivel valami vonzóbbat keres, és azt az Önvaló izzásában találja meg. A hétköznapi életben az ember megtapasztalja, amit szeret, és kerüli azt, amit nem szeret, és – amennyiben a tudat kellőképpen tiszta – ez helyes cselekvésbe fordul. Ha nem teszünk mást, mint hogy csupán megtartóztatjuk magunkat az érzékszervek örömeitől, az önmagában még nem ébreszti fel az abszolút tiszta boldogságát. A transzcendálás viszont ténylegesen is elhozza ezt a tiszta boldogságot, és tisztává teszi az elmét és a testet. Ez a Jóga-szútrák szerint elvezet a test és az érzékszervek tökéletességéhez. Mint Maharishi hangoztatja, a szamádhi révén az életünk nem fog megromlani.

A negyedik nijama a szvádhjája. Hagyományosan úgy tartják, hogy a szvádhjája a szentírások (sásztrák) tanulmányozása, illetve Isten neveinek ismételgetése (ezt dzsapának vagy mantra-jógának nevezik). A mantra jóga (melynek neve a „man” igegyökből származik) célja, hogy „összekapcsolja az ember elméjét Isten elméjével”. Maharishi nézete szerint a teljesen teli szív spontán túlcsordul Isten nevével. Az odaadás nem Isten keresésének útja, hanem ez a túlcsordulás. (Megjegyzendő, hogy a meditáció, amelyet Maharishi tanít, különbözik az általában vett mantra jógától.)

Maharishi a Védák tanulmányozását a meditáció hasznos kiegészítéseként ajánlja. Ennek egyik oka, hogy ha a tudást nem hozzuk felszínre, akkor azt az ember nem fogja tapasztalat formájában keresni. A tudás és a tapasztalat együtt növekszik. Maharishi tanácsa, hogy legyünk állhatatosak a meditációban és ezzel együtt folyamatosan olvassuk a szövegeket, az azokban foglalt tudás pedig idővel egyre értékesebbé válik számunkra. A tudás egyik rétege tisztábbá teszi felfogásunkat, és előkészíti a tudás következő rétegét. A tudás értéke az, hogy összekapcsol. Egyre inkább tisztává válik, egyre bensőségesebb kapcsolatba kerül a tudóval, majd végül teljesen azonosul vele és elevenné válik tudatában. Ezen a ponton „a tudás nyomát sem hagyja a kételynek”, és ekkor már „több, mint csupán igazolása valaminek, sokkal inkább a beteljesedés újabb hullámát jelenti.”

Noha Maharishi ajánlja a védikus szövegek tanulmányozását (mely a bölcsek és szentek életében megnyilvánuló legmagasabb életeszmények tanulmányozását is magában foglalja), a szvádhjája szót úgy is értelmezi, mint „az Önvaló fejezetének megnyitását”. (A „szva jelentése önmagunk, az „adhjája” pedig fejezetet is jelent.) Az Önvaló fejezetét úgy nyitjuk ki, hogy ideiglenesen becsukjuk a relatív fejezetét, és kinyitjuk az abszolútét.

Mesterek Védikus Hagyománya

Az ötödik nijama az Ísvara-pranidhána, az „Isten iránti önátadás”. Maharishi megjegyzi, hogy nem számít, milyen nevet adunk Istennek: kreatív intelligencia, Lét, Teremtő, az élet irányítója. A Jóga-szútrákban az Ísvara („az Úr”) szó szerepel Istenre vonatkozóan. Maharishi a pranidhána kifejezést úgy értelmezi, mint önvalónk átitatását, melyben minden gondolatot, érzést és cselekvést átadunk az abszolútnak. Isten realizációjának önmagunk realizációja az alapja. A szeretet hullámai az élet tisztaságával mind nagyobb mértékben törnek fel bennünk. Amikor megszűnnek stresszeink, akkor kezd hajnalodni az odaadás. Az emberben ekkor jelennek meg az odaadás valódi érzései, mivel az élet tisztábbá válásával a szív és az elme fizikai és mentális értékei elkezdenek kiterjedni. Amint azt Maharishi magyarázza, a szeretet egy aprócska szívből nem fog hatalmas erővel felfakadni, mert a szeretet nagyon kedves és nem akarja, hogy az a szív szétszakadjon.

Maharishi szerint a szeretet célja, hogy az életet jelentőségteljessé tegye, olyan dicsőségessé, amilyenné csak lehet, olyan hatalmassá, amilyen csak lehet, olyan nagyszerűvé, amilyen csak lehet. Az odaadás az öröm, a boldogság, a szeretet és a fénylő ragyogás hullámait szüli. A meditáció nélkül az önátadás pusztán magunkra erőltetett hangulat vagy önhipnózis lesz. Az odaadás nem abból áll, hogy kifejezésre juttatjuk önátadásunkat; az odaadás spontán és természetes. Az Isten iránti odaadás nem egy lendületes keresés: amikor elkezdjük keresni Istent, Isten elvész. Az önátadásban viszont a keresés megszűnik. Az önátadás a beteljesedés egy fajtája.

Az Isten iránti önátadás nehéz lehet Isten természetének értelmi megértése nélkül. Noha az „Isten” egy egyszerű szó, ehhez a szóhoz számtalan jelentés kapcsolódik. Istent úgy foghatjuk fel, mint akinek két természete van: a Lét személytelen, abszolút alapja és egy személyes forma, melynek tulajdonságai a végtelen szeretet, kegyelem és hasonlók. A személytelen abszolút, amely meghalad minden változást, egyúttal forrása és támasza is minden változásnak. A személyes Isten a teremtés csúcsán található, ő irányítja a fejlődés egészét. Tökéletessége, hatalma és tevékenységei kifürkészhetetlenek az értelem számára. Maharishi szerint a személyes Isten pillanatnyi realizációja történik az anitja-szamádhiban (a transzcendentális tudatban), és állandó realizációja a nitja-szamádhiban, a kozmikus tudatban. Isten személyes arculatának realizációja a tapasztalás szintjén megy végbe – a legfinomabb, legvonzóbb és legfenségesebb érzések és gondolatok tapasztalásában. Ahogyan Maharishi mondja, ha valaki nem tudja, hogy van Isten, akkor Ő transzcendens. Ha valaki tudja, hogy merre van, akkor mindenütt jelenvaló.

Isten személytelen, abszolút aspektusa egy elkülönületlen „szingularitás”. Ez az „önviszonyulás” mezeje, amely azt jelenti, hogy a tudat a maga „végtelen hurkaiban” állandóan visszafordul önmagába. A szánkhját követve Maharishi kijelenti, hogy amennyiben az abszolútum tudat, akkor egy megismerő alanyt (grahítri) kell magában foglalnia. Ha a megismerő alany, a tudó bármiről is tudatos, akkor kell lennie valaminek, ami a tudott vagy megismert dolog (gráhja). A kettő között pedig léteznie kell egy kapcsolatnak, amely a tudás, a megismerés folyamata (grahana). A megismerő, a megismert és a megismerés hármassága szingularitásként létezik együtt az abszolútban. Amikor a relatív kiemelkedik az abszolútból, ezek elválnak. A Jóga-szútrák szerint a teljes mentális elmerülésben (szamápatti), az ember, akárcsak egy tiszta kristályban, megtapasztalja a megismerő, a megismert és a megismerés egységét. A transzcendentális tudatban a megismerő a megismertként tudja önmagát; az alany és a tárgy eggyé válik.

Isten személyes aspektusa a Teremtő, aki a relatív teremtés legfinomabb pontján létezik. A Jóga-szútrák Ísvarának nevezik őt, „egy különleges fajtájú purusának”. Istent nem érinti a tudatlanság, nincs kitéve a karmának, a szanszkáráknak (karmikus lenyomatoknak), sem pedig az időnek. A tudás végtelen Őbenne. Maharishi azonban nem foglalkozik az Isten természetére vonatkozó teológiai vitákkal. Kijelenti, hogy az értelem egy eszköz kell legyen ahhoz, hogy beteljesedést hozzunk az érzések számára. Istenről való elképzeléseink jóval kevésbé lényegesek, mint saját, Istenhez viszonyított helyzetünk. Isten teológiai megértése helyett inkább egy stresszektől és feszültségektől mentes szívre kellene vágyakoznunk. A Jóga-szútrák szerint az Isten iránti odaadás révén a szamádhi tökéletesebbé lesz. Maharishi megjegyzi, hogy milliónyi ember van, akit félelemmel tölt el az „Isten” szó, ám még azok is, akik nem hisznek Istenben, ha adva lenne a lehetőség, hogy találkozzanak vele, ők lennének az elsők, akik beosonnának az ajtón. Természetes dolog, hogy az emberek higgyenek Istenben és odaadással legyenek iránta. Elég, ha csak a gyerekek ártatlan érzéseire tekintünk ezzel kapcsolatban.

(A folytatásban következik: Ászana, pránájáma és pratjáhára)

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*