Védikus Hagyomány

A Bhagavad Gítá a megvilágosodott emberről

Ardzsuna szeretné megtudni, hogy milyen ismertetőjelei vannak annak, aki megállapodott az Önvalóban. Hogyan beszél az, akinek az értelme szilárd, hogyan ül, hogyan jár? (szthitadhíh kim prabháséta, kim ászíta vradzséta kim; Bhagavad Gítá 2.54.) Mint Maharishi leszögezi, a megvilágosodott embernek nincsenek külső jegyei: aki elérte a megvilágosodást, azt nem lehet az által azonosítani, hogy milyen ruhákat visel vagy hogy miként ül és jár.

A szilárd intellektusú ember, a szthita-pradnya elsődleges jellemzője, hogy elméje elmerült az Önvalóban, megállapodott a szamádhiban (szamádhi-sztha). A Bhagavad Gítá azt mondja, hogy a szthita-pradnya „az Önvalót egyedül az Önvaló által látva az Önvalóban talál elégedettséget (átmaná átmánam pasjann átmani tusjati 6.20.). Ő az, aki eléri a megvilágosodást, „azáltal, hogy tudatosságát az Önvalóban tartja fenn.”

A megvilágosodott ember az, „akinek öröme egyedül az Önvalóban van, aki az Önvalóban talál elégedettséget, aki kizárólag az Önvalóban lel örömet” (jasz tv átma ratir éva szjád, átma triptas csa mánavah, átmanj éva csa szantustasz; 3.17.). „Akkor neveznek valakit szilárd értelműnek, ha az Önvalóban, egyedül az Önvaló által lel elégedettséget (átmanj évátmaná tustah, szthita-pradnyasz tadócsjaté; 2.55.). A megvilágosodott ember szilárdan megállapodott az Önvalóban, a szamádhi állapotában (szamádháv acsalá, 2.53.).

A tudatosság megállapodása az Önvalón belül azt a jelenséget szüli, amelyet Maharishi „szemtanúságnak” (witnessing) nevez. A szemtanúság a tudat ébrenléti, alvó és álmodó állapotát kísérő tiszta tudat állapota. Amikor a tiszta tudat az ébrenlét tudatállapotához társul, akkor az ember úgy tapasztalja, mintha csupán tanúja lenne saját tetteinek. Mélyen megállapodott saját tudatosságában, miközben az ébrenléti tudatállapot normális tevékenységei tovább zajlanak, ő pedig mintha csak egy filmet nézne. Úgy tapasztalja, hogy az, ami ő maga, távol van a cselekvéseitől, ahogyan a moziban is távolabb tapasztaljuk magunkat a filmtől. A Bhagavad Gítá kijelenti, hogy aki teljesen ura önmagának, „az még cselekvés közben sem válik érintetté a tettektől” (kurvann api na lipjaté; 5.7.). Továbbá, „aki egységben van az isteni valósággal, és aki tudja az igazságot, az így fogja tartani: »én egyáltalán nem cselekszem«”. (naiva kincsit karómíti, juktó manjéta tattvavit; 5.8.), és „még akkor sem cselekszik, amikor teljesen beleveti magát a cselekvésbe” (karmanj abhipravrittó ’pi, naiva kincsit karóti szah; 4.20.)

A tudat a tudatlanság állapotában még elvont, ám a megvilágosodás állapotában konkréttá lesz. Maharishi úgy mondja, hogy ekkor a relatív élet tevékenysége, melyet általában konkrétnak tartanak, válik elvonttá. A megvilágosodott ember számára a tudat dominánsabb sajátosság, mint a relatív világ. (Azonban a relatív sem veszti el fontosságát, a megvilágosult nem veszi semmibe a világban jelen lévő szenvedést.) A szthita-pradnya jellemzése során a Gítá azt mondja, hogy a megvilágosodott ember ébren van abban az állapotban, ami éjszaka az összes lény számára, és amikor a lények ébren vannak, az az állapot éjszaka a megvilágosodott számára. (2.69.) Amikor az emberek látják, hogy a megvilágosodottak cselekszenek, akkor ők valójában teljesen csendben vannak belül; amikor pedig az emberek azt látják, hogy a megvilágosodott nem tesz semmit, valójában nagy belső aktivitást végez. A megvilágosodott ember az, „aki a cselekvésben nem-cselekvést lát, a nem-cselekvésben pedig cselekvést” (karmanj akarma jah pasjéd, akarmani csa karma jah, 4.18.). A megvilágosulatlanok nézőpontjából a relatívhoz tartozó cselekvés „az igazi”. Amennyiben számukra az abszolút létezik – ha létezik egyáltalán – az egy  lapos, csendes mező, amelynek nincs semmiféle jelentése a relatív valóság számára. A megvilágosultak ráébrednek arra, hogy amiként az arany sem jöhet máshonnét, mint az aranybányából, úgy annak a képessége is, hogy tudatában legyünk a relatívnak, hogy élvezzük és tápláljuk azt, sem fakadhat máshonnét, mint az abszolútból. Az a dinamizmus és intelligencia, amely a relatív táplálásához szükséges, nem jöhet máshonnét, mint egy végtelenül dinamikus és intelligens forrásból. A megvilágosodott ember felfogja ezt a forrást, és tudja, hogy ez egyúttal saját lényének is a forrása – az átman, az Önvaló.

A megvilágosodott ember még a cselekvés közepette is szilárdan megállapodott az Önvalóban, ezért teljesen stabil. A stabilitás keresése csak akkor ér véget, amikor abban válunk megállapodottá, ami soha nem változik. És ez nem más, mint az Önvaló. Amikor valaki olyasvalamitől függ, ami a relatívban található, nélkülözni fogja a stabilitást, mivel a relatív valóság a létezés állandóan változó mezeje. Az önmagában való teljesség, a magabiztosság és a belső elégedettség annak jellemvonása, aki a megvilágosodottság állapotában nyert szilárd gyökeret. A megvilágosult az, „akinek a boldogsága belül van, akinek az elégedettsége belül található, akinek a fénye teljességgel belső.” (jó ’ntah szukhó ’ntarárámasz, tathántar dzsótir éva jah; 5.24.) A megvilágosodottat „boldog embernek” (szukhí narah, 5.23.) tartják. A „boldogságban nyugszik” (ászté szukham; 5.13.), „örök boldogságnak örvend” (szukham aksajam asnuté; 5.21.) és „mindenek feletti boldogságot és mélységes békét ér el” (szukham uttamam upaiti sánta radzsaszam; 6.27.) A megvilágosodott ember „örökké megelégedett” (nitya triptah; 4.20.), mivel elérte az örök szabadságot, a brahma-nirvánát (5.24.), és békére (sánti; 2.71.; 5.12.; 5.29.; 6.7.; 6.27.) lelt. 

(Folytatjuk…)

Leave a Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*