Védikus Hagyomány

A Bhagavad Gítá a megvilágosodott emberről – második rész

Maharishi szerint a belső beteljesedettség, stabilitás és elégedettség a külső alkalmazkodóképességben mutatkozik meg. Az az ember, aki valóban stabil, egyúttal alkalmazkodni is képes. Mihelyst valaki meg tud kapaszkodni önmagában, nincs szüksége ezen kívül semmilyen más kapaszkodóra. Ezért képes elfogadni a változást és képes alkalmazkodni hozzá. Maharishi ezt így fogalmazza meg: 

„Ugyanúgy, ahogyan egy hatalmas vagyonnal rendelkező milliomost sem érint a tőzsde pillanatnyi emelkedése vagy zuhanása, úgy az az elme is, amely elnyerte a tiszta boldogságtudat állapotát, természetes módon elégedett marad a transzcendentális állapotból a cselekvés mezejére kijőve. Ez az elme alapvető természetében létrejött megelégedettség nem engedi meg az elmének, hogy meginogva az öröm és a fájdalom befolyása alá kerüljön, és azt sem, hogy a világban úrrá legyen rajta a kötődés vagy a félelem. Az elmének ez a természetes kiegyensúlyozottsága, mely még az aktív cselekvés közepette is fennmarad, a szilárd intellektus (a szthita-pradnya) állapota.” 

A megvilágosodott ember „a sikerben és a kudarcban is kiegyensúlyozott” (szamah sziddháv asziddhau csa; 4.22.), „nem ujjong és nem viszolyog, ha jó vagy rossz éri” (tat tat prápja subhásubham, nábhinandati na dvésti; 2.57.). „Elégedett azzal, ami az osztályrésze” (jadriccshá lábha szantustó; 4.22.) és „összeszedett hidegben és melegben, örömben és fájdalomban, elismerésben és megvetésben” (szamáhitah, sítósna-szukha-duhkhésu, tathá mánápamánajóh; 6.7.) Nem „ujjong, ha valami számára kedvesre tesz szert, és nem sújtja, ha valami kellemetlen éri” (na prahrisjét prijam prápja; nódvidzsét prápja csáprijam; 5.20.). „Nem függ semmitől” (nirásrajah; 4.20.). Mindent úgy lát, ahogyan az Önvalóját látja (átmaupamjéna szarvatra szamam pasjati; 6.32.). „Mindenütt mindent egyformának lát” (szarvatra szama-darsanah; 6.29.).

Krisna azt tanácsolta Ardzsunának a kuruksétrai harcmezőn, hogy „lépjen túl a három gunán” (nisztraigunjó bhavárdzsuna; 2.45.), és hogy hatoljon az Önvaló mélyére, amely túl van a dualitáson (nirdvanvda; uo.). Mihelyst tudatos kapcsolatba léptünk az Önvalóval, arról a szintről is kell cselekednünk: „A jógában megállapodva cselekedj” (jógaszthah kuru karmáni; 2.48.). Az ebből az állapotból fakadó cselekvés túl van a kettősségen, ezért nem okoz kötöttséget. Ez a valódi szabadság állapota. Az ilyen ember a szenvedés közepette sem remeg meg (duhkhésu anudvigna; 2.56.), és „az örömök közepette is szabadon marad a kötődésektől” (szukhésu vigata szprihah; uo.). „Híján van mindenféle gyönyör utáni sóvárgásnak” (nihszprihah szarva kámébhjó; 6.18.) „Minden, az elmében lévő vágyat levetett magáról” (pradzsaháti jadá kámán, szarván manógatán”; 2.56.), „nincs benne irigység” (vimatszarah; 4.22.), és „lemondott minden vágyra ösztönző szándékról” (szarva sankalpa szannjászí; 6.4.). „Megszabadult a vágytól és a dühtől (káma kródha vimukta; 5.26.). Számára „a kötődés, a félelem és a vágyakozás eltávozott” (víta rága bhaja kródhah; 2.56.) Ennek eredményeképpen az ilyen ember ártatlanabb, egyszerűbb és természetesebb.

A szthita-pradnya „mentes a vágyakozástól és az »enyém« érzetétől.” (nirásír nirmamah; 3.30.). „Megszabadult az »én« és az »enyém« tapasztalásától” (nirmamó nirahankárah; 12.13.). Noha a szthita-pradnya aktívan cselekszik a világban, megőrzi szabadságát. A világban él, de nem a világ részeként. Csónakja a vízen ring, de a csónakban nincs víz. Cselekszik, ám „lemondott a cselekvés gyümölcsei iránti kötődésről.” (tjaktvá karma-phalászangam; 4.20.)

A megvilágosodott személy a világ javának érdekében ténykedik. (csikírsur loka szangraham; 3.25.) „Örömét leli minden lény javában” (szarva bhúta hité ratáh; 5.25.) és „megcselekszi azt, amit meg kell cselekedni” (kárjam karma karóti; 6.1.). A megvilágosodott ember dinamikus, aktív, éber és kreatív. Mások iránti nagyfokú felelősségérzettel rendelkezik, és ráébred arra, hogy olyan helyzetben van, amelyben valóban segítheti a társadalmat. A megvilágosodott személy nem veszi fel a világból fakadó stresszt és feszültséget, és nem is szabadítja újra ezt a stresszt és feszültséget a világra. („Aki nem retteg az emberektől, és akitől nem rettegnek az emberek” – jaszmán nódvidzsaté lókó, lókán nódvidzsaté csa jah; 12.15.)

A megvilágosodott személy attitűdje mások felé barátságossággal és együttérzéssel teli (maitrah karuna éva csa; 12.13.). „Nincs benne rossz szándék egyetlen lény irányában sem” (advéstá szarva bhútánám; uo.), és „nem rosszhiszemű” (naszújantah; 3.31). A megvilágosodottak és a megvilágosodásra törekvők egyik lényeges tulajdonsága, hogy nem hoznak létre negativitást. Maharishi hangsúlyozza, hogy az ember legyen mindig tiszteletteljes, legyen mindig együttérző, szerény, könnyed és egyszerű a többi emberrel való kapcsolatában. Beszédében legyen nagyfokú szeretet, elismerés és megbocsátás. Soha ne nehezítsük meg mások életét és ne mondjunk ítéletet felettük. Legyünk egyszerűek, kedvesek és szóljunk a legegyszerűbb tudatosság szintjéről.

Krisna átadta a tudást Ardzsunának, akiben nem volt akadékoskodás. Maharishi számos okát sorolja fel annak, hogy miért nem jó, ha bármikor is rosszat szólunk másokról. Ha elítélően beszélünk valakiről, akkor azzal részt vállalunk az ő stresszeiben és feszültségeiben. Olyan, mintha átültetnénk egy magot a szívünkbe, és hagynánk azt kifejlődni. Ha rosszat szólunk valakiről, az arra is hatással van, akiről beszélünk, így még esetleges jobbító szándékunk ellenére is „lehúzza” őt. Ahogyan beszélünk, jelzi azt, hogy milyen a szívünk. Az emberek rosszal reagálnak a rossz szavakra. Ki mint vet, úgy arat. A karmánk mindig visszatér, mintha csak egy automatikus továbbküldésre beállított postaszolgálat kézbesítené. A karma visszatér hozzánk, mint a rádióhullámok, amelyeket csak az a rádió képes venni, amelyik kibocsátotta őket. Ha valaki mindig tüskéket vet, akkor valószínű, hogy amikor kilép a házából, ilyenbe is lép majd.

Az élet üzletében, mondja Maharishi, rossz befektetés, ha valaki másokról rosszat szól. Soha nem szabad olyat csinálnunk, ami ellentétes a céljainkkal. Az öröm tapasztalása erőssé teszi az embert, a negativitás tapasztalása pedig gyengévé. Bármit, ami örömet okoz, a brahman felé való haladásként kell tekinteni, mivel a brahman az öröm teljessége. Mindig lesz valami szép és valami csúnya, amire figyelmünket irányíthatjuk, ám jobb, ha az élet napos oldala felé fordulunk, mivel amire helyezzük a figyelmünket, az válik erősebbé az életünkben. A két ember közötti beszélgetés ezért az élet finomabb érzésit kell, hogy táplálja. Ha az érzések kárt szenvednek, azzal spirituális veszteség ér bennünket. Ébernek kell lennünk, hogy megmentsük érzéseinket a negativitástól, és mindig nyitottak és örömmel teliek maradjunk.

A megvilágosult minden szándéka, szava és cselekedete a társadalom fejlődésére irányul. Az ilyen személy nem követ el hibákat. „Eltökéltsége megingathatatlan” (dridha niscsajah; 12.14.). A környezet felől semmiféle ellenállásra nem talál, mivel vágyai a természet vágyai. Ezért elnyeri a „természet támogatását”. Cselekedetei spontán módon helyesek és előre mozdítják a fejlődést, mind a maga, mind mások számára. Maharishi kommentárját idézve: „A cselekvés az útja annak, hogy az ember beteljesítse vágyait. Ha valaki az »összes cselekvést beteljesítette« (kritszna karma krit; 4.18.), azt jelenti, hogy minden vágyat beteljesített, amely pedig azt jelzi, hogy az egyén maga is elérte a beteljesedést.” Minden vágy gyökere a megvilágosodás, ezért a megvilágosodás minden cselekvés és vágy beteljesedése.

A megvilágosodott személy „az Önvalót látja minden lényben és minden lényt az Önvalóban lát” (szarva-bhúta-sztham átmánam, szarva-bhútáni csátmani; 6.29.) E vers tette, mondja Maharishi, a Bhagavad Gítát az Upanisadok „tejévé”. 

„A Brahman természete e két egymás mellé helyezett kifejezésben tárul fel: „az Önvalót minden lényben” és „minden lényt az Önvalóban” – az abszolút és a relatív, az egyik a másikban. Ennek nyomán tűnik úgy, mintha a Brahman felfoghatatlan lenne. Még ha külön-külön is vesszük őket, a relatívat és az abszolútot, a teremtés sokféleségét és az alapjául szolgáló egységet, az is meghaladja az elme felfogóképességét; és még mennyivel inkább az, amikor a Brahmanban integrálódva találjuk őket.” 

Maharishi úgy írja le a Brahmant, mint az önmagán belül mozgó teljességet, amely egy olyan idegrendszerben tükröződik, amely képes arra, hogy keresztülhatoljon a mélységen és átfogja a világot, és meg is maradjon ebben a teljességben.

A Bhagavad Gítá a spirituális tudás kincsestára. Még a szöveg rövid tanulmányozása során is megmutatkozik, hogy milyen gazdagságot tartogat a számunkra. Ahogyan Sankara mondja egyik himnuszában: „A Bhagavad Gítá még egy kevéske tanulmányozása, akárcsak egy csepp a Gangesz vizéből, is elegendő (a megvilágosodáshoz).” Még a  Nap egyetlen sugara is elég ahhoz, hogy eloszlassa a sötétséget, és egyetlen pillantás a megvilágosodásra is elégséges ahhoz, hogy kijelölje az ember további sorsát.

Leave a Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*