Védikus Hagyomány – Guru Dév életrajza

Őméltósága Dzsagadguru Bhagaván Szvámi Brahmananda Szaraszvati, Dzsjótirmath-i Sankarácsárja (1941-1953) életrajza

A mi Guru Dévünk az indiai Uttar Pradeshen található Gana nevezetű faluban született Rádzsarámként egy csütörtöki napon, 1870 december 21-én. Előkelő Brahmin család fiaként a jövőjét alaposan meghatározták a szigorú társasági szabályok és családi kötelezettségek. De a sorsnak más tervei voltak a fiatal Rádzsarámmal. Már 9 évesen tanúja volt a haszontalanságnak és a világi törekvéseknek és elhatározta, hogy Isten keresése miatt elhagyja otthonát. Számtalanszor megpróbálta megállítani a családja… eleinte erőszakkal, aztán győzködéssel. De annyira erős volt az elhatározása, hogy a szülei végül vonakodva engedélyt adtak egy feltétellel. Anyja azt kérte, hogy ne váljon belőle szádhu (vándorló aszkéta) és ha valamiben szükséget szenved, akkor hazajön. Rádzsarám szavát adta és elindult a Himalájába gyalog.

Korai évei ellenére, az aszkéta fiú nagyfokú érettségről tett tanúbizonyságot a megértés terén és határozott volt döntéseiben. Elhatározta, hogy csak azt a gurut fogadja el, aki három elvárásának felel meg. Először is, egy önmagát már megvalósított mesternek kell lennie. Másodszor, a védikus filozófiában nagyon járatosnak kell lennie. Harmadszor, egy életre szóló cölibátust kell tartania. Tervei szerint ezt a feltételt magának is szánta. A keresés alatt sok tanítóval találkozott, de egyik sem érte fel ezeket a magas elvárásokat. 5 évnyi bolyongás után Uttar-Kashi irányába vette útját és ott találkozott Srí Szvámi Krisnanand Szaraszvatival. Ott és akkor megtalálta mesterét a fiatal aszkéta és habozás nélkül átadta önmagát.

A fiatal bramacsári (szerzetes) és Szvámi Krisnanand között fokozatosan alakult ki a szoros mester és tanítványa kapcsolat. Néhány évnyi odaadás és tanulás után, a vágy, hogy önvalójára ébredjen, valósággal tűzként lobogott szívében. Amikor a mester úgy érezte, hogy a tanítványa készen áll, haladó meditációs instrukciókat adott és elküldte egy barlangba, jó távol más tanítványoktól. Mialatt a világ tovább élte életét, a földi hívságokról lemondó fiatalember belépett a barlangba úgy, hogy megfogadta, addig nem jön ki, amíg be nem fejeződik a spirituális útkeresése. Azt nem tudjuk, hogy mennyi ideig tartott a világtól való elzártsága. De egy ponton az Önvaló Igazság felfedte önmagát, ahogyan mindig is szokta azon kevés odaadó lényeknek, akik készen állnak rá. Lelépett a szamszára kerekéről (a cselekvés és újracselekvés vég nélküli körforgása) és kilépett a barlangból dzsívanmuktiként (felszabadult lélekként). Ahogy Guru Dév később mondta: „Eljön a hajnal, hogy eloszlassa az éjszaka sötétségét a nap fénye segítségével, mivel az önmaga által ragyog. Pont úgy, ahogy a spirituális tanítások megjelenésükkel elpusztítják a tudatlanságot. De a tanítások nem tudnak fényt adni az Önvalónak. Az Önvaló maga a Fény”.

1906-ban – 36 évesen – Guru Dév meglátogatta a prayag-i Kumbha Mélát. Ezen a sokat ígérő vallási ünnepségen (gyűlésen) formálisan felszentelte Szvámi Krishnanand és a Srí Szvámi Bramananda Szaraszvati Maharádzs címet kapta. A nyilvános életét megelőzően, még Dzsjótirmath-i Sankarácsárjaként, Guru Dév hosszú időt töltött elzárkózva erdei barlangokban és olyan távoli dzsungelekben, ahol annyira sűrű volt a növényzet, hogy még a fény sem volt képes áthatolni a lombkoronán. Élete legnagyobb részét ilyen elzárt helyeken töltötte mély szeretetben Istennel. A külvilágot illetően teljes harmóniában élt a természettel, akár az emberek, akár az állatok közt. Még amikor nagy ritkán összetalálkozott egy tigrissel vagy más vadállattal, elmentek egymás mellett, mindenki a saját útjára félelem és zavar nélkül.

Akármikor merészkedett be a környező városokba és falvakba, fizikai jelenléte és  spirituális kisugárzása lenyűgözte az embereket az élet minden területén és azt kívánták, hogy részesülhessenek darsanban (áldás). Amennyire képes volt, elkerülte a közismertséget és kereste a világtól elvonuló magányt. Annak ellenére, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy ismeretlen maradjon, a helyi lakosok és a spirituális vezetők egész Észak-Indiában megtudták, hogy van egy ritka szentjük, aki az erdőben él, aki a legmagasabb rend bölcse és a sprituális fény ragyogó jelzőtüze.

Jyotirmath-i Sankarácsárja pozíciója a négy math (kolostor) azon vezető székhelye, amelyet eredetileg Adi Sankara alapított 1500 évvel ezelőtt. A székhely már 165 éve üres volt, főleg azért, mert nem találtak egyetlen jelöltet sem, aki teljesen felkészült lett volna. A tradíció szerint a Sankarácsárjának Brahminnak kell lennie, olyan valakinek, aki guru-tanítvány kapcsolatban áll Adi Sankarával, továbbá aki Dandi Szvámiként (vezetői képességgel bír és hajlandó lemondani a világi hívságokról) rendkívül járatos a Védikus Irodalomban és az Advaita Védanta (az egypólusú világkép iskolája) teljes megvalósulását testesíti meg. Az Indiai Vallási Föderáció  és a különböző állami és spirituális vezetők is arra a következtetésre jutottak, hogy Guru Dév nem csak egyszerűen képzett, hanem valószínűleg az egyetlen olyan képzett személy, aki az akkori században feltűnt.

Amikor azzal a szándékkal mentek Guru Dévhez, hogy foglalja el Sankarácsárja posztját, csöndben maradt és csalódottan távoztak a felkérők. Több mint 20 évig többször is megpróbálták rávenni, hogy fogadja el a szent trónt, de eredménytelenül. Végül a vallási vezetők, az állami és más területek elöljárói győzedelmeskedtek és Guru Dév vonakodva beleegyezett, hogy elfoglalja a pozíciót. Azonban 2 nappal a felavató ceremónia előtt Varanasiban, rejtélyes módon eltűnt a felkért azt remélve, hogy a szertartás nélküle is megtörténik és valaki mást választanak helyette. Kihirdették, hogy elhalasztják az ünnepséget, miközben mindenki a bölcset kereste fejvesztetten. 3 héttel később előkerült és a Föderáció vezetői újra felkérték, hogy fogadja el Sankarácsárja posztját. Ahogyan többször is, úgy most is csendben maradt. Tanulván a múltbéli hibákból, a Föderáció vezetői úgy döntöttek, hogy a hallgatását belegyezésnek veszik. Nehogy újra elszalasszák az alkalmat, megragadták a helyzetet és ott helyben megtették Guru Dévet Dzsjótirmath-i Sankarácsárjának. Később egy nagy felvonulás keretein belül körbehordozták és a beavatást  az összes hagyománybeli Védikus ceremóniával megpecsételték.

Guru Dév híres volt önellátásáról és arról, hogy soha senkitől nem fogadott el adományt. Sőt, volt egy felirat ásramján, amelyen ez állt: „Őméltósága a Határtalanul Felruházott az Egyetemleges érvényű Guru Sankarácsárja Dzsjótirmath, Szvámi Bramananda Szaraszvati Maharádzs megtilt  mindenfajta anyagi felajánlást”.

Az indiai bölcsek közt az önellátás gondolata különleges jelentéssel bír. Először azt jelenti, hogy az illető telve van az isteni szeretettel és túl van minden személyes emberi kapcsolaton. Másodszor, hogy ez a bölcs túl van minden személyes ragaszkodáson és nem lehet eltéríteni a helyes cselekvéstől. És harmadszor, hogy a személy mindenféle földi támogatás eszköze nélkül él. Gyakran előfordult, hogy emberek megpróbálták behízelegni magukat Guru Dévnek úgy, hogy felajánlottak pénzt vagy más értékes árut, de ő megtartotta függetlenségét és soha nem fogadott el ajándékot.

Egy alkalommal egy kereskedő bizalmasan közölte Gur Dévvel, hogy van egy jogi problémája és perbe fogták. Guru Dév mindenféle megjegyzés nélkül hallgatta végig a történetet. Néhány napon belül a pert elrendezték úgy, hogy a kereskedőnek kedvezett a döntés. Amikor rájött, hogy Guru Dév segített neki valamilyen rejtélyes módon, újra elment az ásramba és aranyat ajánlott fel. Amikor Guru Dév értesült a felajánlásról, ezt mondta a kereskedőnek: „Pénzt ajánlasz nekem, de nem azoknak a szegényeknek ajánlod, akik kérik tőled. Azoknak, akiknek szükségük van rá, nem ajánlasz semmit. Nekem ajánlod? Talán van egy fiam vagy egy lányom, akit ki kellene házasítanom? Fogd a pénzed és menj. Add azoknak, akiknek szükségük van rá. Ha akarsz adni nekem is valamit,  akkor add nekem a kapzsiságod, a vágyaidat, a gyengeségeid. Ez az, amit te igazán sokra tartasz mindenek felett. Adj nekem mindent, ami Isten és közted áll”.

Dzsjótirmat-i Sankarácsárjaként Guru Dév felelősséget vállalt, hogy visszaállítja a Sankarácsárja-hagyományt egész Észak-Indiában. Ez egy olyan hatalmas feladat volt, amely sok utazással járt és azzal a sok millió rúpiára rúgó céllal, amelynek keretében a templomokat és kolostorokat felújították és megszerezték a tulajdonjogokat. Számos alkalommal tervezték, hogy nagy összegű gyűjtőkampányokat indítanak, de Guru Dév mindig ellenezte ezeket a javaslatokat. Valamilyen rejtélyes módon, az anyagi források mindig megjelentek, akkor és ahogy szükséges volt, hogy valóra váljon a kitűzött cél. A kérdés persze azonnal felmerül mindenkiben: „Guru Dév hogyan csinálja ezt? Úgy tűnik, hogy Dandi Szvámiként nem jut pénzhez és még nem is érintheti azt. Hogyan képes valaki elintézni ezeket a költséges ügyeket úgy, hogy már 9 éves kora óta teljes lemondásban él és soha nem fogad el adományt?”  Amikor már Guru Dév nem tudott kibújni a válaszadás alól, egyszerűen ezt mondta: „Egyetlen emberi lény sincs érintve ezekben a dolgokban.”

Követői könyörögtek, hogy fejtse ezt ki részletesen és ezt a választ kapták: „Amikor Mahabhárata ideje alatt Kauvara megpróbálta levetkőztetni meztelenre Draupádit a szégyen legkisebb jele nélkül, akkor honnan származott a vég nélkül eredő szári? Ugyanolyan színű és mintájú volt, ezer méternyi hosszúságban. Nem más színű. Nem más mintájú. Ugyanaz a szín és minta, méterről méterre. Amikor Isten ad, akkor megadja mindazt amire szükség van: az egészet… az igazit. Ami a Mahabhárata idején történt, az megtörténhet most is. Isten nem változik. Ő mindig ugyanaz.”

Legalább egy alkalommal Guru Dév nyíltan beszélt arról a képességéről, hogyan vonzza magához az anyagi forrásokat. 1952 decemberében India  elnöke, Dr. Rajendra Prasad látogatta meg. Amikor szóba került a mester és tanítványa kapcsolat, Guru Dév utalást tett a saját tapasztalatára, amikor ő volt Szvámi Krisnananand tanítványa: „Amikor először találkoztam Uttar-Kashiban Gurudzsível, az volt az első kérésem, hogy ’Kérlek, add át nekem azt a tudást, amely önellátóvá tesz, hogy ne kelljen senkitől semmit sem koldulnom.’ Ez a Gurum kegyelmének köszönhető, hogy attól a naptól kezdve senki előtt nem kellett kinyújtanom a kezem.”

Így a guruja kegyelme által megtartotta azt az ígéretét, amelyet anyjának tett sok évvel korábban, amikor elindult otthonról. Az elkövetkezendő 12 évben Guru Dév elindított egy erős spirituális újjászületési hullámot Észak-Indiában. Könyvében, az Isten és Szeretetben, Maharishi Mahesh Yogi ezt írja Guru Dévről a Dzsjóritmath-i Sankarácsárjaként eltöltött idejéről: „A spirituális felvilágosodás célkitűzése teljesen lenyűgöző volt. Mindenkit inspirált és mindenkit felemelt. Minden fél megtalálta benne az elsőszámú közös vezetőt. A kasztok, felekezetek és smapradayak közti különbségek és a széthúzás eltűnt a jelenlétében, amely sokoldalú volt és lenyűgöző.

Az egész személyisége a spiritualitás nyugalmát közvetítette. Az arca azt a ritka fényt sugározta, amely magába foglalta a szeretetet, tekintélyt, derűt és magabiztosságot, azt az állapotot, amely a helyes életvitelből és az isteni megtapasztalásból ered. Darshanja arra késztette az embereket, hogy azt érezzék mintha egy valamilyen ősi Upanisad Maharishi öltött volna emberi testet újra és hogy megéri a megfelelő módon élni és megéri arra törekedni, hogy megtapasztaljuk Istent.”

1953-ban Guru Dév 83 éves volt. Az ősi rend 12 évvel azután, hogy a Sankarácsárja-hagyományt újraélesztették Észak-Indiában, már szilárd lábakon állt. De a közéleti nyomás megtette hatását és az egészsége hanyatlott. Május 20-án délután 1 órakor Guru Dév – miközben az ágyban pihent – megkérte követőit, hogy segítsék fel ülő helyzetbe. Keresztbe tette lábait és becsukta a szemét. Délután negyed 2-re már eltávozott.

Guru Dév testét először egy speciális teherautóval, majd vonattal és végül bárkával szállították Kedar Ghat-ba, Varanasihoz közel a Gangesz partjához. Útközben követők és gyászolók tízezrei siratták és gyűltek köré, hogy megpróbáljanak még egy utolsó darshant kapni a mestertől. Kedar Ghat-ból a testet egy speciálisan kialakított kő urnába (koporsóba) helyezték és egy hajóraj segítségével a Gangesz közepére vitték, ahol beleengedték a vízbe.

Számos írott beszámoló szerint Maharishi Mahesh Yogi, aki korábban mint Bramacsári Mahes volt ismert, belemerült a vízbe és tartotta az urnát ahogy az lesüllyedt a folyófenékig. Több mint 2 percnyi merülés után a felszínre jött, vett egy lélegzetet és újra elmerült. A szemtanúk meg voltak rémülve, hogy esetleg elvesztik Mahest is. Végül megint a felszínre jött és visszatért a csónakra.

Amikor évekkel később Maharishi felidézte ezeket az eseményeket, azt mondta, hogy ő is „eldobta a testét” mialatt a víz alatt volt, de Guru Dév visszaküldte őt. Többször megpróbált Maharishi a mesterével maradni és végül Guru Dév azt mondta neki: „Mit gondolsz, hová megyek? Te nem ideát vagy. Neked maradnod kell.”

Ekkor Maharishi rájött, hogy Guru Dév nem ment el, hanem ő örökké élni fog követői szívében.

Régebbi cikkek