Transzcendentális Meditáció

Utam a gyógyuláshoz – egy meditáló története

Először tizenkét évvel ezelőtt ötlött fel bennem annak gondolata, hogy életmódom részévé tegyem a meditációt. Tizennyolc éves voltam ekkor, és a tolókocsihoz voltam láncolva. Gyermekkori rheumatoid arthritisben [a reumatoid arthritis leggyakrabban a kis, de a nagyízületeket is érintő szimmetrikus, előrehaladó gyulladással és következményes ízület- és lágyrész-pusztulással járó betegség – szerk.] szenvedtem kétéves koromtól fogva. Fantasztikusan spirituális szüleim először gyógyítókhoz, pszi-sebészekhez és homeopatákhoz vittek, mielőtt még egyáltalán fontolóra vették volna az olyan lehetetlen dolgok alkalmazását, mint a kémiai gyógyszerek. Azt mondhatjuk hát, hogy a szellemi megvilágosodás keresése már egészen fiatal koromtól fogva jelen volt az életemben. Ám amikor tizenhét évesen egy hirtelen rosszabbodást követően súlyosabbá vált az állapotom, nem volt más választásom. Legalábbis azt hitették el velem, hogy muszáj beszednem egy kemo-alapú gyógyszert, amitől kihullott a hajam, mozgásképtelenné váltam, és a belső szerveim is károsodást szenvedtek.

Ez aztán a feladvány! Különösen, amikor tizennyolc éves vagy, és éppen arra készülsz, hogy egy életre szóló színházi karrierbe kezdj. Ott voltam hát, tizennyolc évemmel, félig kopaszon, testem tele duzzadt és fájdalmas ízületekkel, és az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a májkárosodásom miatt nem ihatok alkoholt. Tizennyolc éves agyam számára ez azt jelentette, hogy ezzel a szociális életemnek is lőttek.

Kétségtelenül tévedés történt. Nem lehetséges, hogy ez velem történjen! Egy élet állt előttem, álmaim voltak! Nekiláttam hát, hogy „helyrehozzam” önmagam.

Kezembe került egy Brandon Bays nevezetű hölgy könyve, aki meditáció segítségével képes volt arra, hogy saját maga összezsugorítsa és eltüntesse grépfrút méretű gyomordaganatát. Elkezdtem a felvételeit hallgatni, és követtem a „Belső utazást”. Megvilágosító tapasztalás volt, és megjelent bennem a vágy, hogy meditáljak, nem csupán a gyógyulásom végett, hanem hogy életmódom részévé tegyem azt. Így jutottam el Louise Hay és Deepak Chopra könyveihez, majd a csakra és kristály meditációkhoz. Mindent megtanultam a csakrákról, hogyan nyissam ki, záram be, és erősítsem meg őket. A szobám pedig úgy csillogott, mint az Én kicsi pónim bőre az összes kristálytól, amit az évek során felhalmoztam. Mégis, bár mindez csodálatos volt, mégsem éreztem azt a felszabadulást, amit elérni vágytam. Kipihentnek és nyugodtabbnak éreztem magam, amely kellemes többlethozadéka annak, hogy képes vagy úrrá lenni a dühödön valami olyan esemény felett, amelyet nem áll hatalmadban megváltoztatni, azonban semmi ténylegesen felszabadító élmény nem történt velem.

Lauren Vaknine
Lauren Vaknine

Idővel elmélyedtem a buddhizmusban, és gyakori látogatója voltam a hollowayi buddhista centrumnak. Milyen fantasztikus egy vallás és életmód! Béke, harmónia, szeretet minden lény iránt. Én is így akartam élni az életemet. Ám meditáció közben képtelen voltam kényelmesen ülni lótuszülésben, mivel a térdem, a csípőm és a bokám annyira fájt. Azonban senki nem ajánlott fel nekem egy széket. Senki sem mondott olyasmit, hogy „ha nem tudsz ülni a földön, akkor nyugodtan húzz ide magadhoz egy széket.” Úgy tűnt, mindenki könnyedén ül vékony, Buddha-mintás ülőpárnáján, lábaik pedig mintha polipkarok volnának, melyeket fájdalom nélkül tudnak bármilyen helyzetbe hajtogatni. Maradtam hát, ahol voltam, mivel féltem attól, hogy megszólnak, és soha nem kérdeztem meg, hogy ülhetek-e széken is. Végül úgy döntöttem, hogy tetszik az életmódjuk, és hogy meditációik révén pozitivitást árasztanak a világba – amely, valljuk be, mesés dolog – mégis, egy idő után nem mentem vissza többé. Szegény öreg (mégis fiatal) csontjaimnak székre volt szüksége.

Csatlakoztam édesanyám spiritiszta köréhez, és oda jártam minden szerda este meditálni, kapcsolatba lépni a túlvilággal és megosztani a pozitivitást. Megtanultam azt is, hogy miként csináljam azt a gyógyítást, amelyet rajtam végeztek el még gyerekként, és a spirituális gyógyítás is az életem részévé vált. Rabbik beszélgetéseit hallgattam, és még a metodista egyházba is ellátogattam egyszer, ahol egy gyógyító „doktor” kijelentette, hogy ezennel meggyógyított, hallelúja! Nem gyógyultam meg. De erről többet a könyvemben írok majd.

Aztán jött a kabbala, egy újabb megálló a megvilágosodáshoz vezető utamon. Végül is zsidó vér csörgedezik ereimben, ez az őseim szent bölcsessége. A szellemi keresés küzdelmes útján nem először éreztem azt, hogy egy dolog nem az „igazi”. Olyan ez, mint amikor szingliként különböző emberekkel randizol, ám magasra teszed a lécet, és nem akarsz összeállni bárkivel, aki az utadba kerül. Találkozol valakivel, aki nagyszerű társ lenne, tele olyan tulajdonságokkal, ami neked is és másoknak is nagyon sokat adna, mégis úgy érzed, hogy nem vele akarod leélni egész hátralévő életedet. Ezek az utak is ilyenek voltak a számomra. Mindegyiket nagyra tartottam és nagyon tetszett, hogy ugyanabból a közös forrásból – a szeretetből – fakadnak, és ezt próbálják elterjeszteni az egész világban. […]

Nem bánom hát, hogy kipróbáltam ezeket a tanításokat, sokat tanultam belőlük, és örömmel jelentem ki azt is, hogy mindegyikük hozzájárult ahhoz, hogy bölcsebbé váljak. (Kivéve talán a „hallelújás” fickót.) Ám miért nem találtam meg mégis azt, amire vágytam?

[…]

David Lynch és Russel Brand a TM-et gyakorolja
David Lynch és Russel Brand a TM-et gyakorolja

Majd egy napon épp a Youtube-on nézegettem az „ajánlott videókat”, és Russell Brand bukkant fel, amint épp a Transzcendentális Meditációról beszél szokásos ékesszólásával. Videót videó után néztem meg, ahogyan erről a mozgalomról beszél, és azt gondoltam: „ez az!”. […] Nem tudom, miért volt olyan könnyű, de tizenkét év keresés után, hogy megtaláljam a tökéletes meditációt, egyszerűen tudtam, anélkül, hogy megpróbáltam volna, hogy a Transzcendentális Meditáció AZ, amit keresek. […] Az első néhány napon egy mélységes mély tapasztalatban volt részem, amely akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a tanárunk, Michael megkérdezte: „álmodott valaki nagyon furcsát vagy akár rémisztőt azóta, hogy elkezdte a TM-et?” Mintha pofon ütöttek volna, olyan volt ez a kérdés. Olyan volt, mint a rajzfilmekben, amikor a figura feje felett megjelenik a felgyulladó villanykörte, és én azonnal ráébredtem: a Transzcendentális Meditáció megadta nekem azt, amit az évek során kerestem. Ez a technika nem csupán erőfeszítés nélküli, egyszerű, minden színleléstől mentes, és mégis csodálatos meditációs módszer, melyet mindenki könnyedén az élete részévé tehet, anélkül, hogy barlanglakó himalájai szerzetessé kellene válnia, hanem egy mélységesen gyógyító élményben részesített már a kezdetek kezdetekor.

Tizenhét éves koromban szexuális erőszak áldozata lettem. Az arthritisem ekkor kezdett rosszabbá válni, sok fájdalmat éltem át, gyógyszereket szedtem, hogy elnyomják a fájdalmat, és tizenhét éves elmém számára egyszerűen már túl sok volt mindaz, ami velem történt. Nem tudom, hogyan, de a tudatom egy érdekes módot talált arra, hogy megbirkózzon az engem ért traumával. Négy évvel ezelőttig olyan volt, mintha a dolog meg sem történt volna velem, „elfeledkeztem” róla. Négy évvel ezelőtt, amikor elkezdtem írni a történetemet arról, hogy miként győztem le a gyermekkori arthritist, az egész esemény hirtelen rám zúdult, és én nem tudtam, hogyan birkózzam meg ezekkel az érzésekkel. Két hétre mély depresszióba estem, miközben próbáltam megérteni, hogy mi történik velem.

Elmentem terapeutákhoz, akik elmondták nekem, hogy az elmém számára túl sok volt, amit fel kellett dolgoznia, és egy védelmi mechanizmus révén leszorította az egészet a tudatalattimba, egy olyan helyre, ahonnét csak később bukkant fel az emlék, akkor, amikor már meg tudtam birkózni vele. Hosszú ideig el sem hittem, hogy ez a dolog akkor tényleg megtörtént velem. Ki hitte volna, hogy az elmém ennyire okos?

Miután elkezdtem ezekről a dolgokról beszélni, a legnagyobb problémám a rémálmok sorozata volt. Figyeljetek, ez a rész nagyon érdekes! Az elején – négy évvel ezelőtt – a rémálmok erőszakosak voltak. Az az ember, aki az erőszakot tette rajtam, fizikailag erőszakoskodott velem egy vad, rémisztő módon, és hetente legalább négyszer sikoltozva ébredtem fel éjszakánként. Az álmokból nagyon lassan elkopott az erőszak, és inkább nyomasztóvá váltak. Az egyik álmomban például egy zsúfolt helyen voltam rengeteg ember társaságában, de a tömegen keresztülnézve megláttam azt a férfit, ahogyan ott ólálkodott a kerítés mögött, mint az Az (It) című film rémisztő bohóca. Ez a kísérteties valami még a tettleges erőszaknál is jobban megrémisztett. Majd, körülbelül egy év elteltével, az álmok ismét megváltoztak, és a férfi már nem ólálkodott, hanem előttem állt, nekem pedig ki kellett találnom, hogy mit tegyek vagy mit mondjak. Néha megütöttem vagy valamilyen fizikai módon bántottam. Jó néhány hónap múltán az álmok odáig fejlődtek, hogy már nem volt bennük semmi ijesztő, de még mindig sikoltoztam és kiabáltam vele. Az elején még ő is üvöltözött velem és trágárságokat kiabált vissza, ám pár hónappal később már csak figyelt. Aztán az álom újra változott, és egyszerűen csak beszéltünk egymáshoz. Mindez az álmomban, a tudatalattimban történt, és én kezdtem felfogni, hogy a tudatalattim csendesen dolgozik a maga kis csodáján. A pszichoterápiát egyáltalán nem találtam hasznosnak, de az elmém nyilvánvalóan munkálkodott valamin, és én lenyűgözőnek találtam, ahogyan az egész dolog változott bennem. Ezen a ponton azonban a fejlődés megállt. Én beszéltem hozzá, ő meg hallgatott. A homeopata orvosom azt mondta, hogy még mindig nem birkóztam meg teljesen a történtekkel, melynek bizonyítéka, hogy a tudatomban még mindig felbukkannak ezek a dolgok, ám nem tudtam, hogy milyen más módon birkózhatnék meg vele, vagy mit tehetnék még ennek érdekében. Voltam tanácsadónál, pszichológusnál, kognitív viselkedésterápián és hipnózison, de a tudatalattim még mindig ezt a fura dolgot művelte. Mit kellene még tennem? Azt feleltem a homeopatának, hogy nem tudom, mi mást tehetnék még. Mindent megteszek, amit csak tudok, és nem az én hibám, hogy még mindig olyan dolgok vannak bennem, amelyek a testi egészségemre is hatással vannak.

Ekkor kezdtem el a TM-et, és egy döbbenetes dolog történt. Nem viccelek, de a TM tanfolyamomat követő első éjszaka volt egy álmom, amely teljesen más volt, mint az eddigiek. Egy hatalmas teremben voltunk, sok más ember társaságában, akik akkoriban, amikor az erőszak történt, a baráti társaságom tagjai voltak. A férfi a terem másik végében volt, de mi újra és újra egymásra néztünk. Olyan volt, mintha nem akart volna betolakodni a terembe, ám én azt akartam, hogy jöjjön oda hozzám. Az álmomban már nem volt bennem késztetés arra, hogy kiabáljak vele vagy beszéljek vele arról, ami történt, mivel ez már egyáltalán nem számított. Csak az együttérzés és a nagyrabecsülés érzése maradt bennem ez iránt az ember iránt, minden gyűlölet elpárolgott belőlem. Egyszerűen csak normális módon beszélgetni akartam vele, és megtudni, hogy mi minden történt vele az utóbbi időben. Hétköznapi, normális módon. Ez furcsának tűnt, amikor felébredtem, mert a „normális” eddig az iránta érzett gyűlölet volt.

Semmi, külsődleges szempontból jelentős dolog nem történt az álmomban, ám újra és újra elgondolkoztam róla. Tudtam, hogy van valami abban, hogy már nem gyűlölöm ezt az embert.

A következő éjszaka egy másik álomban a férfi meghalt, és én meggyászoltam őt.

Amikor ezt elmeséltem a homeopatámnak, azt felelte, hogy végre, tizenhárom év múltán, meg tudtam neki bocsátani és el tudtam őt engedni.

A TM tanfolyam harmadik napján a tanárunk megkérdezte, hogy kinek volt valamilyen különleges álma. Nem emeltem fel a kezem, de belém hasított a felismerés, az előbb említett rajzfilmszerű, felgyulladó villanykörtével kísért módon, hogy ez annak volt köszönhető, hogy a meditációban megnyugodott az elmém, és eljutott egy olyan helyre, ahol úgy érezte, hogy el tudja engedni a trauma emlékét. Ennek köszönhetően pedig én is megszabadultam a hatásától és meggyógyultam. Végül is, csak akkor tudunk továbblépni valahonnét, ha megbocsátunk. A gyűlölet megmérgez bennünket, ha magunkkal cipeljük, és a gyógyulás kulcsa az, ha megbocsátunk.

Azóta sem volt ezzel kapcsolatban semmilyen álmom, sem jó, sem rossz, és csak azzal tudom zárni a soraimat, hogy valóban szabadnak érzem magam, és ezt a TM hatásának tulajdonítom. Ezért pedig örökké válás maradok.

(Lauren Vaknine írását rövidítve közöljük a www.meditation-london.com oldaláról. A fiatal írónő blogja itt olvasható.)

Díjmentes Transzcendentális Meditáció előadások: TM-tanfolyam.hu

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*