Maharishi

Maharishi: Úton az Istentudat felé – A Szeretet jelentősége

ConversationsWithMaharishiRészlet Vernon Katz: Beszélgetések Maharishivel című könyvéből arról, hogy miként fejlődik ki az Istentudat az érzékek lefinomodása által, és hogy a Szeretetnek milyen szerepe van ebben.

Jó eséllyel úgy tűnhet, hogy a Kozmikus Tudat határt szab az emberi önmegvalósításának, de Maharishi rámutatott, hogy „a fejlődési folyamat nem ér véget a Kozmikus Tudattal”. Természetesen a „stresszek kioldódtak már annyira, hogy az Önvaló tapasztalata örökre fennmaradjon, de a szervezet még nem lett „bombabiztos”. …A „bombabiztos” azt jelenti, hogy még nincs teljesen megóvva attól, hogy újabb stresszeket gyűjtsön össze.” Maharishi azzal folytatta magyarázatát, hogy: „a világi tapasztalatok már nem hagynak olyan mély benyomásokat, hogy az a Létet beárnyékolja. De jó eséllyel hagynak valamely lenyomatot, valami kis stresszt, melytől az éjszakai nyugalom során szabadulunk meg.” Továbbá „ahogy a fejlődés folytatódik, a szervezet egyre kiműveltebb, egyre és egyre kifinomultabb lesz, és a fizikai idegrendszer ezen lefinomodása azt jelenti, hogy egyre kevesebb és kevesebb – az éjszakai pihenés során kioldandó – stressz gyűlik fel benne.” [31]

Ha a fizikai idegrendszer szintjén lefinomodás megy végbe, akkor ez vajon hogyan tükröződik a tapasztalatainkban? A szubjektivitás szintjén nincs már több lehetőség a fejlődésre: a Kozmikus Tudatban a szervezet elég fejlett, hogy az Ön-tudatosságot (az Önvaló tapasztalatát) fenntartsa. – „az ember ártatlan szemlélője mindannak, ami történik.” [32] Szóval a növekedésnek az objektivitás szintjén kell a megnyilvánulásra módot találnia – azáltal, hogy az éppen zajló történések érzékelése lefinomodik. A szemtanúság állapota együtt létezhet egy relatíve kifinomulatlan érzékelési mechanizmussal. Másképp mondva a határtalan belső tudatosság képes együtt jelen lenni egy, a csak a külvilág merev határait érzékelő tudatossággal, úgy hogy a felszíni értékek, melyek megkülönböztetik az egyik tárgyat a másiktól, továbbra is dominálják az egyén érzékelését, kizárva ezzel a tárgy finomabb, univerzálisabb aspektusait.

Feltételezhetjük tehát, hogy a Kozmikus Tudatban a fiziológiának a belső tudatosság fenntartásáért felelős mechanizmusa már a lehető legteljesebben kifejlődött, míg azon része, mely a külső objektumok észlelésével foglalkozik, még nem. Ha hirtelen hallunk egy nagy csattanást, akkor ezt a szemtanúság állapotában észleljük – már nem fogja beárnyékolni az Önvalót – de a szervezet még kap egy pici sokkot – „valami kicsi benyomást, valami kicsi stresszt, amely az éjszakai pihenés során oldódik ki.” De tegyük fel, hogy az érzékelés mechanizmusa olyannyira kifinomult, hogy „minden észlelt dolog a boldogság egy hulláma, ekkor természetesen a stresszek begyűjtésének valószínűsége kisebb”[33] – ettől még létezni fognak, mert nem csak a kellemetlen benyomások, mint a hangos zaj, hanem a túlzásba vitte kellemes ingerek is megterhelik a szervezetet. És tegyük fel, hogy az evolúció következő lépése is megtörténik, miáltal „az egyén a dolgokat nem a boldogság hatalmas hullámaiként érzékeli, hanem  mint önnön Önvalóját. Ekkor a stresszek felhalmozásának lehetősége örökre megszűnt.” [34] A tapasztalatok egyszer s mindenkorra elvesztik azon  képességüket, hogy sokkoljanak, vagy megijesszenek – ami a stresszeket okozza. Ahogy az Upanisádok mondja: „Bizonyosan, a félelem a dualitásból ered.” [35] Az ember nem tud megijedni valamitől, ami nem más, mint önnön Önvalójának egy hulláma.

Úgy tűnik, hogy az érzékelés ablakai fokozatosan tisztulnak meg. Mint ahogy nem tudunk a hétköznapi felszíni gondolatról egyből a Transzcendentális Tudatba ugrani, éppúgy nem tudunk a világ felszíni határok szempontjából történő szemléléséből a határtalan Önvalóként történő érzékelésére ugrani. Létezik egy hatodik tudatállapot [36], ahol minden észlelésnek egyfajta örömteli, sőt mennyei jellege van. Úgy tűnhet, hogy az öröm az a híd melyen átkelünk az Egységbe. Az öröm a szív minősége, és Maharishi hangsúlyozta a szív jelentőségét az érzékelés azon lefinomodásában, mely az elkülönülést Egységgé alakítja.

Míg az önnön Önvalónkról való tudatlanság uralkodik, addig létezik egyfajta egység – Maharishi a „egység délibábjának” [37] hívja – abban az értelemben, hogy az észlelő személy teljesen belevész az észlelésbe. A Kozmikus Tudat növekedésével a tapasztaló elkezd különállóvá válni. A nem-azonosulás egyre növekvő rése jelenik meg a szemlélő és a szemlélt tárgy között. Amikor a Kozmikus Tudat teljes, a rés is teljes. [38] Ez szabadságot jelent valóban: az Önvaló most, hogy különvált a tárgyak világától, már nem rabja többé annak. De a szabadság egyfajta hiánnyal jár együtt; és ahol űr van, ott teljes beteljesedés nem létezhet.

Minden helyzet, ami elkülönüléssel jár, természeténél fogva nem kielégítő a szív számára, mert a szív egységre vágyik. És így, kihasználva a szív azon egységre törekvő hajlamát, melyet úgy is hívnak, hogy szeretet, és amely örömként fejezi ki magát, az evolúció – ahogy a növekedés eme lendületét hívhatjuk, melyet a TM-meditáció hozott létre – fokozatosan áthidalja ezt a szakadékot azáltal, hogy egyesíti mindazt, amit a Kozmikus Tudat szétválasztott. Az elkülönülés lépcsőfoka lényeges, hiszen enélkül a szívnek nem lenne mit egyesítenie, de ez is csak egy lépcsőfok. „A szeretet egyesítő minősége az, ami nagy hévvel és lelkesedéssel kezd el dolgozni a Kozmikus Tudat szintjéről, akkor, amikor az élet két aspektusa különvált – az Önvaló és a nem-Önvaló. Merthogy az egyesítés ezen eszköze csak akkor tudja megmutatni működésének hatékonyságát, ha adott két különálló dolog, és ez a kettő fokozatosan eggyé lesz.” [39]

Az egyes lépcsőfokoknak ez a gondos megkülönböztetése, ahol az érzékelés lefinomodása a belső tudatosság teljes kifejlődése után következik, természetesen némiképpen mesterséges, hiszen az egyik együtt jár a másikkal. A legelső meditációnktól kezdve fokozatosan megelevenítjük az érzékelés mechanizmusának eleddig nem használt fázisait, hiszen ahhoz, hogy transzcendálni tudjunk egy gondolatot, először meg kell tapasztalnunk annak finomabb, „illékonyabb” állapotait. A gondolat – Maharishi szerint – az érzékelés egy kifinomultabb formája, és az érzelem a gondolat legkifinomultabb formája, tehát a szív számára már ebben a korai fázisban is van egy kis „melengető” hatás . Már kezdő meditálók is jelzik időnként, hogy mikor megzavarják őket mély meditáció állapotában, akkor a tapasztalat néha örömteli – a hangos zaj a boldogság egy hullámává válik. A belső tapasztalat íze áthatja a külső érzékelést: elkezdte betölteni a mindennapi életünket – mely mutatja, hogy milyen igaz Maharishi tétele, mely szerint a világ olyan, amilyenek mi vagyunk.

A tudatosság minden új lépcsőfoka belülről árad kifelé; tehát a meditáció hatására fokozatosan kiélesedő érzékelési mechanizmusunk számára némi időbe telik, hogy a külvilág észlelésének folyamatában bármely érzékelhető változást hozzon létre. De amint a kinti egyre kevésbé lesz kinti, és a benti pedig egyre kevésbé benti, a határvonal, ahonnan az ember szemléli a világot, fokozatosan egyre „mélyebben” lesz; azt mondhatjuk, hogy az érzékelés egy kifinomultabb szintről működik, egy olyan szintről, mely „közelebb” van a Transzcendentális Tudathoz.  Amíg a szervezetben felgyülemlett stressz ki nem oldódott, addig a lefinomodást még felülírja a tárgy durva felszíni értékének ereje, ahol a határok még merevek és jól definiáltak. Lehetnek bevillanásaink a kifinomultabb érzékelésről, de az érzékelési mechanizmus lefinomodása csak akkor nyer igazán lendületet, amikor a szervezet már mentes a tudatosságot felszínre kényszerítő stresszektől. Ezelőtt azonban „a lefinomodást még felemésztik” ezek a stresszoldások; de „ha a mély stresszek kioldódásának vége, akkor a lefinomodás gyorsan mennyei látásmódot eredményez.” [40] Amikor a stressz azon mélységei, amelyek az Önvalót a tárgyi világhoz láncolva tartották, feloldódtak, a régóta rabságban lévő szív kitárulhat. „Mozgásba lendül, és ez elkezd mindent egymáshoz vonzani, és megszünteti az elkülönülés – Önvaló és az aktivitás között lévő – szakadékát.” [41]

Maharishi megmutatta, hogy a szív távolról sem vak. Látja azt is, amit az elme nem képes látni. „Amikor a szeretet több, a nyerseség kevesebb. A nagyobb szeretet segíti az érzékelést a nagyon nagyfokú lefinomodás irányában.” Maharishi így folytatta: „Amikor az érzékelés durva, a tekintet a durvára esik; amikor az érzékelés kifinomult, noha a tekintet akkor is durvára esik, de felfogja a finomat is. Az érzékelés képességének ezen fejlődése, hogy érzékeljük a legfinomabbat is az élet eme durva felszínén, a szeretetre való képesség növekedésével együtt nő.” A szív ezen kitárulásának leírásakor Maharishi megjegyezte: „Amikor a szeretet nagyobb, az elfogadás is több, és ez az elfogadás növeli az érzékelés értékét. A tárgyak rejtett értékei elkezdenek egyre és egyre nyilvánvalóbbak lenni, mert az elfogadás nő. Amikor az elfogadás növekszik, akkor sokkal több rejtett érték mutatkozik meg; mintegy elkezdenek ragyogni.” Később ugyanezen beszélgetés során Maharishi egy csodás példát mondott az elfogadásra és megbecsülésre: „Az anya nem bánja bármit is mond a gyerek, mert mélyen belül a gyermek lelke, mely az anya lelke is – egyek. Az elkülönülés felszíni értéke nem számít. A szeretet kifinomult látása nem bánja a felszíni durvaságot. Csupán nagyra értékel és megbecsül.” [42]

Ennek a kifinomult látásnak azonban semmi köze a tárgy megváltoztatásához. A fiú hazajön. Ő egy főiskolai szakfelügyelő. A szomszéd család édesanyja őt annak látja. „Azonban amikor a saját anyja látja, akkor nem főiskolai szakfelügyelőnek látja őt, abszolút nem. Közel sincs hozzá. Ez egy teljesen más látásmód… A felszínen ugyanaz az ember, de teljesen más értéket képvisel. Tehát az érzékelés tárgya ugyanaz marad; ami változik, az a tudatosság szintje, ahol értékeljük azt.” Tehát amikor a tárgyak finomabb mezőjének érzékeléséről beszélünk, mondjuk egy mikrofonéról (az előadáson ez volt Maharishi keze ügyében) „akkor az nem azt jelenti, hogy az ember mélyen belemegy a mikrofonba. Csak azt jelenti, hogy a legfinomabb relatív érték, amely eleve jelen van a mikrofon felszínén, eddig rejtve volt a látásunk elől. Ami a szemünk előtt van, az a mikrofon alakja.” A legfinomabb relatív érték érzékelésének „semmi köze a mikrofon atomjainak felbontásához. A tudatosság – mely tudatos a felszínen lévő kötöttségről – lesz egyre finomabb és finomabb. Az egész történés a felszínen marad.” [43] Ez teljesen nyilvánvaló annak, akinek van szeme a látásra.

[31] Lásd a „Idegrendszer tisztulása és a tudatosság növekedése” című beszélgetést
[32] Lásd: fenti hivatkozás
[33] Lásd: fenti hivatkozás
[34] Lásd: fenti hivatkozás
[35] Brihadaranyaka-Upanishad 1.4.2. vesd össze 4.5.15.
[36] Az másik öt tudatállapot az ébrenlét, álmodás, mélyalvás, Transzcendentális Tudat és a Kozmikus Tudat
[37] Humboldt, 1970. augusztus 12.
[38] Szerző megjegyzése: A „rés” szót itt más jelentésében használjuk, mint a későbbi Maharishivel történő „a rés négyféle természetéről” szóló beszélgetésben. Lásd például Maharishi Mahesh Yogi: Az Oktatás Tökéletességének Ünneplése: A Teljes Tudás Hajnala (Hollandia, MVU Kiadó, 1997), 150-151. oldal, ahol a „rés” a Védikus szövegek két szótagja közötti szünetre utal.
[39] Humboldt, 1970. augusztus 12.
[40] Beszélgetés, Cala Millor, Mallorca, 1970. december 31.
[41] Maharishi Bhagavad Gita 4.35, 307. oldal
[42] Humboldt, 1970. augusztus 12.
[43] Beszélgetés, Arosa, Svájc, 1974. május 30.

Leave a Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*