Az élet Isten fénye, az Istenség kifejeződése. Maga az isteni valóság. A örök Lét folyamata, a létezés, az intelligencia, a kreativitás, a tisztaság és a tiszta boldogság áramlata. Az élet egység. Az abszolút és az örök élet alapján, az örökkévalóság felszínén, örökké változó jelenségbeli változással bíró, halandó lények vagyunk.

Istentudatban az élet egység, Isten fényében tündöklő sokféleség. Az élet a tiszta boldogságtudatban abszolút, jelenségbeli élvezetek változatosságában pedig relatív. Az élet alapvetően Lét. Lényegi természetében az élet a Lét határtalan, örök óceánja. Amikor azt állítjuk, hogy az élet a Lét óceánja, ezalatt nem azt értjük, hogy az élet pusztán csak Lét. Az élet éppúgy a Lét áramlása, folyama is. A „Lét folyama” a maga megnyilvánult, relatív arculatában megjelenő Létet jelenti.

Vizsgáljuk meg, milyen is az óceán, hiszen azt mondottuk, hogy az élet a Lét óceánja. Az óceán legmélyén a víz hűvös. A felszín felé emelkedve azt tapasztaljuk, hogy a víz szintről szintre melegebbé válik, míg végül az óceán felszínén találjuk a legmagasabb hőmérsékletet. Az óceán hőmérséklete az egyes szintek különféle hőmérsékleteiből tevődik össze. A víz, lényegét tekintve valamennyi szinten ugyanaz, de a változó hőmérséklet szerint minden egyes szinten más és más sűrűségű. Az egyes szinteken tehát a víz egyszerre ugyanaz és mégis különböző.

Ehhez hasonlóan a Lét a teremtés megannyi szintjén is ugyanaz, és mégis eltérő. A Létet a megértés különböző szintjei, az intelligencia és a kreativitás különböző szintjei , illetve a béke és a boldogság különböző szintjei építik fel. A béke és a boldogság, a kreativitás, az intelligencia és az erő valamennyi rétege mind a Lét különböző szintjei. A Lét egyik véglete abszolút, másik véglete pedig a relatív létezés legdurvább állapota. A Lét e két véglet között kifejeződő különféle állapotai alkotják a megnyilvánult Lét különféle állapotait. Így jutunk el oda, hogy az élet a Lét óceánja. A Lét, miközben mindörökké abszolút Lét marad, a sokszínű teremtés különböző minőségeiben, formáiban és jelenségeiben jelenik meg.

Lássunk egy másik példát az élet természetének szemléltetésére. Tudjuk, hogy a hidrogén és az oxigén gáz, ám H2O-vá egyesülésükkor vízzé alakulnak. Noha a gázból víz lesz, lényegi alkotói: a H és az O változatlanul hidrogén és oxigén maradnak.

Amikor a víz megfagy és jéggé alakul, tulajdonságaiban ismét megváltozik, de lényegi összetevői ugyanazok maradnak. A víz folyékonysága a jég szilárdságává, áttetszőssége a jég opálosságává válik, de mindeme változások mellett maguk a lényegi alkotórészek, a hidrogén és az oxigén, változatlanok maradnak. Ugyanazt az alkotóelemet találjuk meg az összes különböző állapotban, miközben mindig más és más tulajdonságokat mutat, és más-más jelenséget idéz elő.

Éppúgy, ahogy ugyanaz az ember hol színész a színpadon, játékos a pályán, diák az osztályban vagy vevő a piacon.

Amikor a bíró a tárgyalóteremben ül, bíróhoz illő talárt visel, de ha a klubjába látogat, oda illő öltözékben jelenik meg. Otthon más ruhában van, mint amit az utcán hord, és mielőtt este lefekszik, ismét átöltözik. A ruha állandóan változik, de az ember ugyanaz marad. Különböző emberek más-más módon szólítják, ő mégis mindvégig ugyanaz marad.

Ehhez hasonlóan, a teremtésben megnyilvánuló különböző formák és jelenségek minőségeikben mind különböznek egymástól. Úgy tűnik, nincs a világon két megegyező forma, hiszen a teremtésben semmi sem tűnik állandónak. Minden örökösen alakul és változik, a teremtés összes szüntelenül változó formája és jelensége mögött azonban mégis ugyanaz a valóság, a sohasem változó, örök, abszolút Lét rejtezik.

Az élet mibenléte a fa példáján keresztül kitűnően szemléltethető. A fa külső részei, a törzs, az ágak, a levelek, a virágok és a gyümölcs különféle tulajdonságainak összessége, valamint a belső gyökér különféle tulajdonságai együtt alkotják a fa teljes életét. Ha azonban a fa életét közelebbről megvizsgáljuk, észrevesszük, hogy noha csakugyan a gyökér a fa külső részeinek alapja, mégsem abszolút és független helyzetű. A gyökér a rajta kívül eső tartományból származó tápanyagtól vagy nedvtől függ. Ez a nedv az egész fa lényege. Ez építi fel a gyökeret, és a gyökerén áthaladva a különféle egyéb részeit.

Eszerint tehát a fa nem más, mint a faegyed határain kívülről érkező tápanyag. A fát nyilvánvalóan korlátok közé szorítják a gyökér és a külső alkotórészek határai, alapja azonban e határokon kívül való.

Az életnek ez az alapja transzcendentális természetű és túllépi a fa belső és külső részeinek határait. Nem más ez, mint az élet lényegi alkotójának mezeje.

Ekképpen az ember életének, akárcsak bármilyen egyed életének a teremtésben három síkja van: a külső, a belső és a transzcendentális. Az élet külső síkja a test; a belső a személyiség szubjektív síkja, amely a tapasztalás folyamatával és a cselekvéssel foglalatoskodik, míg az élet transzcendentális síkja a Lét.

Az élet különféle síkjai egy kókuszdióhoz hasonlíthatók. A kókuszdió külső részét a kemény héj és a sűrű rostos kéreg alkotja. A héj és sajátos alakja az élet külső vagy durva, anyagi oldalával, a testtel hasonlítható össze. A héj alatt a kókuszdió értékesebb részeit találjuk: a megszilárdult tejréteget, a belső magburkot. Ezen túl pedig a kókuszdió lényegét: a kókusztejet tiszta formájában. A kókusztej tiszta formája tömör belső réteggé sűrűsödött, és hogy megóvja a kókuszdió értékes belső rétegét, egy még keményebb, még szilárdabb héjréteggel vette körül magát.

Éppen így, az ember életében is láthatjuk, hogy a belső Lét megnyilvánulatlan, abszolút Lét, mely egóként, értelemként, elmeként, érzékekként és pránaként nyilvánul meg. Az élet ezen finom állapotai alkotják a belső embert vagy a bent lakozó szubjektumot, az élet szubjektív oldalát. Az élet szubjektív oldala különbözik az élet objektív oldalától, mely nem más, mint a maga összes változatos tulajdonságában megjelenő test.

Az élet vizsgálatakor, annak valamennyi vonatkozását figyelembe kell vennünk, és ha sikerült világos képet alkotnunk az egyéni létezés összes síkjáról, akkor meg fogjuk érteni az élet teljes tartományát. Az élet teljes tartománya három részre oszlik: az objektív, a szubjektív és a transzcendentális síkra. Ez az élet a maga teljességében.

Az élet célja

Az élet célja a boldogság kiteljesedése; és a fejlődés az a folyamat, amelyen keresztül ez a cél beteljesül. Az élet természetes módon kezdetét veszi, fejlődik és a boldogság kiteljesedik. A boldogság kiteljesedése maga után vonja az intelligencia, az erő, a kreativitás, valamint minden olyan dolog növekedését és kiteljesedését, ami az életben fontosnak tekinthető.

Az egyéni élet célja egyúttal az egész kozmosz életének a célja. A teremtés célja a boldogság kiteljesedése, ami a kozmikus fejlődésfolyamat útján teljesedik be. Az egyéni élet értelme és célja megegyezik a kozmikus életével. A különbség mindössze a mértékben jelentkezik.

Az egyéni élet a világmindenség életének alapegysége. A kozmosz fejlődését alapvetően az egyén fejlődése szolgálja. Ekképpen tehát, ami az egyéni élet célját segíti, az a maga mértékében és szintjén egyszersmind közvetlenül a kozmikus élet célját is szolgálja.

Ha valaki beteljesítette saját életének célját, akkor minden tőle telhetőt megtett a kozmikus cél beteljesítéséért.

A boldogtalan ember magát az élet célját veszejti el. Akinek intelligenciája, ereje, kreativitása nem fejlődik szüntelenül, nem növekszik békéje és boldogsága, az éppen az élet célját veszítette el. Az élet nem azért van, hogy szürkén, tétlenül, szenvedésben éljük; ezek a dolgok idegenek az élet lényegi természetétől.

Az élet mozgó, dinamikus, nem pedig mozdulatlan, statikus. Az élet energikus, előrehaladó, fejlődő; a cselekvés révén fejlődik és megsokszorozza magát. Az élet természete és célja a fejlődés, a növekedés, a tevékenység és a haladás.

A fejlődés, áramát a cselekvés tartja fenn, az ezért felelős fizikai szerkezet pedig az egyén idegrendszere. Az embernél alacsonyabb rendű fajoknak nincs teljesen kifejlett idegrendszerük, ezért a fejlődéshez vezető tevékenység sokkal kisebb léptékű. Tevékenységeiket tekintve az alacsonyabb rendű fajok is előmozdítják a fejlődés folyamatát, az általuk elért előrehaladás azonban nem számottevő. Minél fejlettebb az idegrendszer, annál gyorsabb ütemű a fejlődés.

Az emberé a legfejlettebb idegrendszer, ezért az emberi fejlődés mértéke ebben az életben korlátlan. Tudjuk, hogy egy gyermeknek születésekor még csekély az intelligenciája, az ereje és a kreativitása, de ahogy felnő, a tevékenységek mezejére lép, ahol nagy erőt, magas fokú intelligenciát és kreativitást, intenzív boldogságot tapasztal magában és sugároz ki a környezete felé. Az idegrendszer olyannyira fejlett, hogy hogy megfelelő tevékenységgel az ember kapcsolatba léphet az abszolút tiszta boldogsággal, az abszolút kreativitással, intelligenciával, erővel és energiával.

Az emberi idegrendszer teljes idegrendszerként ismert. Ezért az ember életének célja, hogy az abszolút Lét határtalan energiájának, intelligenciájának, erejének, kreativitásának és abszolút tiszta boldogságának állapotát élje. Az emberi faj életének rendeltetése, hogy szabadságban éljen. Aki nem képes ilyen életet élni, az magára az élet céljára hoz szégyent. Az ember arra született, hogy tökéletes életet éljen, melyben a határtalan energiát, intelligenciát, erőt, békét és tiszta boldogságot rejtő transzcendentális, abszolút isteni valóság összes értéke éppúgy megtalálható, mint a relatív létező világ korlátlan értékének végtelen sokasága. Arra született, hogy az élet abszolút szintjének bőségét a relatív létezés világába sugározza.

Az ember élete arra hivatott, hogy az isteni intelligencia és az egész teremtés között átívelő bőség hídjául szolgáljon. Az emberi élet rendeltetése kiművelni és adni – kiművelni magában az isteni erőt, az isteni intelligenciát, boldogságot és bőséget, és átadni mindezt az egész teremtésnek. Ez az emberi élet magasztos célja, és nagyon szerencsés tudni: ezt mindenki képes elérni, ha fejleszti elméjének tudatos képességét, és tudatos kapcsolatot teremt az örök, isteni tudat abszolút energiájának, békéjének, boldogságának és bőségének mezejével.

Az isteni ragyogás egész teremtésben való szétárasztására minden ember képes. Mindenkinek hatalmában áll, hogy az abszolút minden értékét kivetítse a relatív létezés világába az összes teremtmény örömére és javára, és ekképpen megdicsőítse Isten egész teremtését. Minden embernek megadatott a képesség, hogy teljes értékű életet éljen. Ha valaki nem ilyen életet él, méltatlan önmagához, és a bennünk és felettünk honoló mindenható Isten dicsőségére hoz szégyent.

Legyen ez egy felhívás minden Földön élő emberhez: ízlelje meg és kezdje magában felhalmozni az abszolút isteni valóság tudatát, és azt tevékenységein keresztül a sokféleség világában kihozva élvezze önmagában, és sugározza szét minden ember felé, hogy mindenki más is örvendezhessen neki.

Az az ember, aki korlátolt elmén keresztül vetíti ki magát a világba, nem képes felismerni az élet valódi célját. Elméjének csekély teljesítőképességével kis dolgok megvalósításán fáradozik, melyekről szűk határok közt gondolkozik, s így csak korlátolt cselekvésbe képes belevetni magát. Csupán korlátolt számú és értékű, kis dolgot tud létrehozni. A közönséges ember tudatos elméje olyannyira behatárolt, hogy még az életet sem képes élvezni. Életének meglehetősen sok területén javarészt szenved. A szenvedésnek ez az állapota pedig csupán annak köszönhető, hogy nem használja ki a benne szunnyadó képességek teljes tartományát.

Az ember, ha nem használja ki teljesen a benne rejlő képességeket, képtelen beteljesíteni az élete célját. Megannyiféleképpen szenved, mert nem veszi igénybe elméjének teljes, tudatos képességét, és nem aknázza ki a lényében rejtező hatalmas energiát. Nem tapasztalja, és nem fejezi ki életében az abszolút tiszta boldogság természetes módon birtokában lévő bőségét, a kreativitás és az erő benne szunnyadó hatalmas abszolút területét. Olyan, mint az a milliomos, aki vagyonáról és rangjáról megfeledkezvén kiáll alamizsnáért könyörögni az utcára, és pillanatról pillanatra a nincstelenség keservét érzi.

Minden szenvedés abból fakad, hogy az ember nem tudja, miként tárhatja fel a benne rejlő isteni dicsőséget. Az emberi életben megjelenő minden rossznak és szenvedésnek a gyökere, hogy hiányzik a tudás: miként „merülhet” az egyén önmagába. Az élet nyomorúságának valójában az az oka, hogy az embernek nincs módja isteni képességeinek kibontakoztatására, hisz nem ismeri az önmagába való merülés technikáját. Az isteni tudat hiányában az embernek nincs elég energiája, nem elég intelligens, és nem kellően tiszta a gondolkodása sem. Fáradt, feszült és gondterhelt.

Az emberi létezés és az emberi intelligencia ezen állapota immár olyan siralmas szintre süllyedt, hogy már a pszichológiában – az elme nagy tudományában – is azt hangoztatják, hogy a kreatív intelligenciához szükség van a feszültségre. Mily gyalázat azt gondolni, hogy az élet fejlesztéséhez feszültségre van szükség!

Azt mondják, hogy a költők és a művészek ihletett műveiket feszültségben alkották. Az ilyen kijelentések mind a tudatlanságból fakadnak, és abból, hogy hirdetőik képtelenek feloldani a magukban felhalmozódott feszültségeket.

Modern tudományos korunkban sajnos szüntelenül fokozódik a feszültség. Jóllehet az anyagi kényelem valóban növekszik, azonban úgy tűnik, azonban úgy tűnik, ahelyett, hogy az egyéni élet mind könnyebbé és kellemesebbé válna, egyre feszültebb lesz. Ez pedig annak köszönhető, hogy az emberek nem tudják, mi módon fejlesszék képességeiket és hatékonyságukat a   nagyobb energiát és intelligenciát tartogató szintekkel való kapcsolatteremtés révén, mely szintek egyébként mindannyiunkban ott rejteznek. Mindössze tudatosan kapcsolatba kell lépnünk a belső élet mezejével, és élvezni kell annak áldásait.

A mai ember nem látja az élet célját; nem képes felfogni: arra született, hogy boldog legyen, kreatívan alkosson, és a maga és mások számára hasznos életet éljen. Beleveti magát az éppen kínálkozó tevékenységbe, legyen az akármi, és keményen dolgozik, hogy a lehető legtöbbet nyújtsa az adott területen. Az természetesen csak helyeselhető, ha valaki mindent megtesz céljai eléréséért, elvégre azért vagyunk itt, hogy az élet minden területén alkossunk. Sok esetben azonban az ember úgy találja, képtelen elviselni az intenzívebb munkával járó növekvő nyomást. Teljesítőképessége romlik, vagy nincs már elegendő energiája az egyre növekvő aktivitás kezeléséhez. Így alakul ki a feszültség és a túlhajszoltság.

Ha az ember lendületesebb cselekvésbe fog, képesnek kellene lennie több energiát és nagyobb intelligenciát meríteni önmagából, hogy az intenzívebb tevékenységgel megbirkózzék. Mivel nem tudja, miként tegye ezt, ezért szem elől téveszti az élet igazi célját.

Forrás: Maharishi Mahesh Yogi: A Lét Tudománya és az Élet Művészete 46 – 53. oldal