Maharishi

Maharishi: Az odaadás szerepe az istentudatból az egységtudatba vezető átmenet során

ConversationsWithMaharishiVernon Katz beszélgetése Maharishivel 3. rész

Ebben a beszélgetésben Maharishi hasonló érvet hozott fel, mint kettővel korábbi párbeszédünk során (A világ csak káprázat? – Az egységtudat hajnalodásával a világ is valósabbá válik): ha abba az elképzelésbe kapaszkodunk, hogy a világ valótlan, az akadállyá válik az Egység hajnalodása számára. Ezúttal Maharishi azt mondja, hogy a még intenzívebb odaadás által érjük el az istentudat csúcspontját, ahol a mennyei valóság és az Önvaló közötti különbség szertefoszlik. Ezért „bármilyen értelemben is vegyük azt, hogy kívánatos volna az Isten iránti odaadástól tartózkodni, az csak megakadályozza, hogy az ember elérje az Istentudat legmagasabb határait.” Az „értelem” szó ismételten egy érvénytelen vagy elavult vonatkoztatási keretre utal, amely késleltetheti a megérkezésünket egy magasabb tudatállapotba. Ám amikor ezt a beszélgetést felolvastam neki, Maharishi, mivel talán úgy érezte, hogy a „megakadályozza” kifejezés túl erős, inkább azt emelte ki, hogy a helytelen gondolkozásmód lelassítja az ember útját. Ezúttal azt hangsúlyozta, hogy a fejlődés ereje ellenállhatatlanul visz előre, és ez automatikusan megváltoztatja az ember hozzáállását. (Ezeket a megjegyzéseket utóiratként tettem hozzá.)

Ám ha azt mondjuk, hogy ezek mégsem jelentenek akkora horderejű tényezőt, az még nem jelenti azt, hogy a helytelen attitűdök nem képesek lelassítani az előrehaladásunkat. Minden azon múlik, hová tesszük a hangsúlyt.

A rövid eredeti beszélgetés végén rámutatok arra, hogy Maharishi nagy hozzájárulása ebben a tekintetben az, hogy a fejlődés minden szintjét a megfelelő kontextusba helyezi. Ezt nevezi ő szisztematikus folyamatnak. Az odaadás tehát szilárdan az Önvaló avagy a Lét ismeretén alapszik, az istentudat a kozmikus tudat alapzatára épül.

Maharishi Mahesh Yogi
Maharishi Mahesh Yogi

Maharishi: [Az ember számára nem lehetséges] hogy kilépjen a mennyei birodalmából és elérje az Egységet [pusztán] a gondolkodás révén, mivel amíg az Egység természetes állapota nem jelent meg, addig a mennyei olyannyira elbűvölő, hogy az embert a lehető legteljesebb mértékben magával ragadja. És minél jobban megragadja a mennyei valóság dicsősége, annál nagyobb az esélye annak, hogy kicsusszan ebből, és eléri az Egységet. Ezért bármilyen értelemben is vegyük azt, hogy kívánatos volna az Isten iránti odaadástól tartózkodni, az csak megakadályozza, hogy az ember elérje az Istentudat legmagasabb határait.

VK: Ez csak a te értelmezésed, ám sok más értelmező azt mondja, hogy túl kell lépnünk az Isten iránti odaadáson, mivel az csak felkészítő jellegű. Sőt, egyenesen kötöttségnek nevezik azt.

Maharishi: Csak az Egységhez képest. Ám annak technikája, hogy kilépjünk ebből a kötöttségből, nem más, mint… (Amikor ezt felolvastam neki, Maharishi az alább olvashatóhoz hasonlóan fejezte be a mondatot, majd hozzátett még egyet: „Annak technikája, hogy kilépjünk ebből a kötöttségből, nem más, mint, hogy megfelelő módon kötődjünk, olyan bensőséges mértékben azonosuljunk vele, hogy ne is érezzük kötöttségnek. A kettő eggyé válik. Ez a kötődés megdicsőülése, a kötődés eszközeinek megdicsőülése. Ez az istentudat ajándéka: megdicsőíti és felemeli a kötődést a határtalan szabadságba, mivel ha valaki határtalanul szabaddá akar válni, akkor a szabadsághoz kell kötnie magát. Így a szabadság a kötődésen keresztül növekszik.” – VK jegyzete.)

VK: …az odaadás.

Maharishi: Igen.

VK: Ám ők nem ezt mondják. Az isten iránti odaadást egy másik útnak tartják, amely olyanok számára alkalmas, akik nem képesek eljutni a Védántához.

Maharishi: A Védánta addig nem jön el, amíg el nem értük a Púrva-mimánszá csúcsát. (A Púrva-mimánszá a hat indiai filozófiai rendszer közül az ötödik, amely a cselekvéssel foglalkozik, a legdurvább szinttől a legfinomabbig. – VK jegyzete) A Védántába való belecsusszanás automatikus dolog, amikor valaki elérte a Púrva-mímánszá csúcsát. Ez azt jelenti, hogy miután elértük az istentudat mennyei tudatosságát, olyan mértékben, hogy voltaképpen azzá válunk…

VK: Ez a te nagy hozzájárulásod.

Maharishi: A szisztematikus folyamat.

VK: Igen. Te az odaadást a Lét szilárdságára alapozod. Ha az odaadás nem a Léten alapszik, akkor talán az odaadás nem is a megfelelő ösvény. A te sémádban viszont az. Nagyon logikus és nagyon szép.

Maharishi: Mert rendszerezett. Rendszerezett jelleget adott a metafizika egész területének. Mély, tökéletes és gyönyörű.  [Utóirat: Vitznau, Svájc, 1975. február 25.]

Maharishi: Ez [a növekedés az Egység felé] elkerülhetetlen, mihelyst elértük a kozmikus tudatot. Ez nem választás kérdése. Természetes módon folyik bele ebbe a növekedésbe, mivel a természetes fejlődés a kozmikus tudat szintjétől kezdve a leggyorsabb. Sokkal gyorsabb, mint korábban bármikor, mert már nincsenek akadályok, nincsenek stresszek. Bármire gondolhatsz, de ez a gondolat már nem von maga után terheket. A fejlődés útján ezek az attitűdök megváltoznak. Egyszerűen nem számít már, hogy mire gondolsz. (nevet) Ez a Megvilágosodás Kora. Mindenkit elkerülhetetlenül vonzani fog maga felé a megvilágosodás, egyszerűen nem számít, hogy mire gondol.

VK: A gondolat annyira felszínes szinteken mozog.

Maharishi: Időről időre megváltozik.

VK: Pillanatról pillanatra.

Maharishi: Erre a dologra tehát nem alapozhatjuk a fejlődést. Ez a Megvilágosodás Korának valósága: nem számít mit gondolsz, egyszerűen rajta vagy [a fejlődés útján]. Ezért nevezzük „kornak” – egy korszak jellegzetessége ez.

(Részlet Vernon Katz: Conversations with Maharishi című könyvéből, 292-295. oldal)

Leave a Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*