Maharishi

Maharishi: A Bhagavad Gítá szíve – 2.

46. vers 

jáván artha udapáné szarvatah szamplutódaké |
táván szarvésu védésu bráhmanaszja vidzsánatah || 

A megvilágosodott bráhmana számára az összes Véda nincs nagyobb haszonnal, mint egy aprócska kút egy minden egy minden irányból vízzel elárasztott területen. 

„Megvilágosodott bráhmana”: aki keresztülment Védák karma kánda, upászana kánda és gjána kánda részének tanulmányozásán. Vagyis az, aki ismeri a cselekvés, az odaadás és a tudás titkát.

Míg az összes cselekvés a boldogságra irányul, a Védák által előírt cselekvések ezzel egyúttal hozzásegítik az embert ahhoz, hogy fejlődése túllépjen jelenlegi szintjén. Ám a dzsívan-mukta, a kozmikus tudatban lévő ember, a számára előírt kötelességek legvégső beteljesedésénél találja magát. Oly teljességgel ismeri a Valóságot, hogy szilárdan megállapodik Abban, az abszolút tiszta boldogságtudat állapotában. Az ilyen ember, miután elnyerte az egész védikus életút végső célját, túlemelkedik a helyesről és a helytelenről szóló védikus előírások mezején, továbbá azon is, hogy egyáltalán szüksége a legyen védikus rituálékra. Túllép azon, hogy szüksége legyen a védikus útmutatásra.

A feleszmélés állapota olyan, mint egy vízzel teli tározó, amelyből az emberek szüntelenül merítenek, hogy minden szükségletüket kielégítsék, ahelyett, hogy apró tavacskákból gyűjtenének vizet. Ezért az Úr arra kéri Ardzsunát, hogy „legyen a három guna” nélkül, és ne pazarolja az életét a három guna állandóan változó mezején lévő apró-cseprő nyereségek megtervezésére és elnyerésére, hanem legyen önmagában teljes egész, ahelyett, hogy itt vagy ott próbálna valami keveset megvalósítani.

A feleszmélés állapota nem csupán az embernek a mind nagyobb boldogság utáni általános vágyódását teljesíti be, hanem természetes módon a mentális fejlődés legmagasabb szintjére emeli az elmét. A felébredett embert egy olyan állapotba hozza, ahol a mentális erő rendkívüli fejlettsége és a természet törvényeivel való összhang következtében azt találja, hogy gondolatai természetes módon beteljesednek, anélkül hogy a saját részéről nagy erőfeszítést kellene kifejtenie. Aki ebben az állapotban él, az olyan természetes mintázatot adott a létezésének, hogy életre szólóan a mindenható Természet támogatását élvezi. Közvetlenül rá van hangolva a kozmikus törvényre, a Lét mezejére, amely a természet összes törvényének alapját képezi. 

47. vers 

karmanjévádhikárasz té má phalésu kadácsana |
má karma-phala-hétur bhúr má té szangó ’sztvakarmani || 

Egyedül a cselekvés felett van fennhatóságod, soha sem annak gyümölcsei felett. Ne élj a cselekvés gyümölcseiért, ám ne is kösd magad a tétlenséghez. 

Az útmutatások csodálatos egymásutánját találjuk itt. Ez a vers újfent megmutatja az Úr Krisna éberségét, s azt, hogy mennyire mélyen belelát Ardzsuna elméjébe.

Mivel Ardzsuna azt az instrukciót kapta a 45. versben, hogy legyen „a három guna nélkül”, a következőben pedig azt hallotta, hogy ennek következtében a relatív tartomány összes törekvését beteljesíti, mindebből nagyon könnyen arra a következtetésre juthat, hogy így többé már nem is szükséges bármit cselekednie. Ezért annak érdekében, hogy Ardzsunában ne támadjon viszolygás a cselekvéstől, az Úr azt mondja ebben a versben, hogy „egyedül a cselekvés felett van fennhatóságod.” Ennek el kell vezetnie Ardzsunát oda, hogy azt érezze, csakis a cselekvéssel kell foglalkoznia. Olyannyira bele kell merülnie magába a cselekvésbe, hogy minden másról megfeledkezzen, még annak gyümölcseiről is. Evégett teszi hozzá az Úr, hogy „soha sem annak gyümölcsei felett.”

Ez nem azt jelenti, hogy Ardzsuna ne azért szálljon harcba, hogy győzelmet arasson; nem azt jelenti, hogy úgy cselekedjünk, hogy ne törődjünk annak eredményével. Ez képmutatás volna.

A cselekvés előre elvárt gyümölcse késztet valakit cselekvésre. Az eredmény vágya indítja arra, hogy cselekedjék, és ezt teszi képessé arra, hogy állhatatos maradjon a cselekvés folyamata során. Az Úr azt szeretné megmutatni, hogy a cselekvés eredménye nagyobb lesz, ha a cselekvő az összes figyelmét és energiáját magába a cselekvésbe fekteti, és nem engedi meg, hogy figyelmét és energiáját az eredményen való töprengés kösse le. Az eredmény a cselekvésnek megfelelő lesz, efelől semmi kétség.

Ha a diák egész idő alatt azon tépelődik, hogy vajon átmegy-e a vizsgán, akkor azzal akadályt gördít tanulásának folyamata elé, és ez magát az eredményt kockáztatja. A cselekvés nagyobb sikere érdekében kapja a cselekvő azt a tanácsot, hogy a cselekvés folyamata során ne tettei eredményével foglalkozzon. Ám ez nem azt jelenti, hogy közönyösnek kell lennie az eredménnyel szemben. Ha tudatosan közönyössé válik az eredményekkel szemben, akkor a cselekvés folyamata bizonyosan meggyengül, és ez az eredményeket is gyengévé teszi.

Abszurd dolog volna ebből a versből arra a következtetésre jutni, hogy az embernek nincs joga a tettei gyümölcsére. Csupán annak módszerét kapjuk meg itt, hogy miként kell egy cselekvés által a maximális sikert elérni. A cselekvőnek minden joga megvan arra, hogy élvezze tettei gyümölcsét; az Úr azt mondja, hogy a cselekvőnek nincs fennhatósága a tettek gyümölcsei felett, mivel azok elkerülhetetlenül a cselekvés következtében jönnek létre. Ha már megvan a cél, ha már valaki belefogott a cselekvésbe és bensőséges mértékben elmerült annak folyamatában, akkor azt olyan teljes odaadással és osztatlan figyelemmel kell véghezvinnie, hogy még annak gyümölcséről is megfeledkezzen. Csak ebben az esetben képes a legnagyobb siker elérni annak nyomán, amit tesz.

Az a tanítás, hogy az ember ne várja el előre tetteinek gyümölcseit, egy mélyebb, kozmikus jelentőséggel is rendelkezik, mégpedig abban az értelemben, hogy az ilyen tettet maga a fejlődés folyamata támogatja. Amennyiben valakit hatalmukban tartják a cselekedeteinek gyümölcsei, akkor gondolatai egyedül az élet horizontális síkjára összpontosulnak. Ha nem lát semmi magasabbat a cselekvésnél és annak gyümölcsénél, akkor szem elől veszíti az Istenit, amely áthatja a cselekvést, és amely nem más, mint a cselekvés annak alapjánál lévő mindenható erő, mely annak végső beteljesedéséhez vezet. Így az ember elveszíti a közvetlen kapcsolatot az élet vertikális síkjával, amelyen a fejlődés folyamata alapszik.

Így világos, hogy az Úr tanítása egyrészt a cselekvést támogatja, másrészt pedig fenntartja a fejlődést és a szabadságot.

A következő vers rámutat: mindenki számára lehetséges, az Isteni értékeit élje a világban.

Egy hozzászólás

  1. “Abszurd dolog volna ebből a versből arra a következtetésre jutni, hogy az embernek nincs joga a tettei gyümölcsére.”

    Én sokkal inkább abszurdnak tartom azt, ha egy olyan versről, amely azt mondja, hogy nincs jogod a tettek gyümölcsére (má phalésu) valaki kijelenti, hogy “abszurd dolog azt gondolni, hogy nincs jogod a tettek gyümölcsére”.

    Lehet az embernek ilyen véleménye, csak akkor mondja meg nyíltan, hogy nem ért egyet a Bhagavad-gítá kijelentéseivel, ne adja ki magát a könyv magyarázójának.

    Még ha valaki el is kezd bűvészkedni a szavakkal és azt mondja, hogy az adhikára nem jogot jelent, a Gítá más versei akkor is egyértelműen kijelentik, hogy az ember nem élvezheti ezeket a gyümölcsöket (2.44, 2.45, 5.22, 6.2, 9.28, ). Sőt, azt mondja, hogy e gyümölcsök élvezetének vágya a démonok (ászura) jellemzője: íhanté káma-bhógártham (16.12).

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*