Folytatjuk a védikus irodalomban (Puránák) írtak feltárását a magyarok származását illetõen.

Cikkünk elsõ részét a Thúróczy-krónikából való idézéssel zártuk. Folytatásként idézünk néhány világhírû enciklopédiából a magyarok származását kiemelve belõlük. 

Brit Egyetemi Enciklopédia, VI. Rész 1934. évi kiadás: 

“Magyarok, akikrõl azt általában azt gondolják, hogy a Szittyák leszármazottai, és hogy a Kaszpi-tenger mellõl érkeztek.” 

Enciklopédia Britannica XIV. kiadás, 1929,. 11. rész: 

„A hunok nevet legalább 4 nép kapta meg: (1) A hunok; (2) A magyarok; (3) A fehér hunok (Leukoi Hunnoi vagy Ephthalitok); (4) A hunák, akik Indiát elözönlötték… Legvalószínûbb, hogy az utolsó kettõ (Fehér hunok-hunák) azonos, és bár nem bizonyított, hogy a magyarok abból a hordából származnak, melybõl a hunok is kiváltak a 4. században, lehetséges az, hogy eredetileg Ephthalitok voltak. Jelen történelmi ismereteink és a hunok megoszlása inkább ezt a nézetet támogatja. 

Brit Egyetemi Enciklopédia, VI. Rész 1934. évi kiadás: 

[Magyarok] „A fehér hunokat vagy Ephthalitokat vagy Hephtalitokat néhányan úgy tekintik, mint a Hiung-hu egy ágát, bár mások az õsi királyi szittyák leszármazottaiként veszik, a barzilínokkal azonosítva õket, akik a kazárok szövetségesei. Bármi legyen az eredeti származásuk, az biztos, hogy õk alapították az õsi Baktriát és a szomszédos területet Oxusz és a Kaszpi között.” 

Kézikönyv a turániakról, Georgr. Sect. Of the Naval Int. Division, Naval Staft, Admiralty, London, 12. old.: 

“A ‘turáni’ fogalom a perzsiai Turánból ered … Mivel a legkorábbi alakja a Tura (a ’turáni’, a tuirja melléknévvel) nem csak a zoroasztriánok õsi szent könyvében, az Avesztában is többször feltûnik, de egy avesztáni himnuszban (Gatha) is, melyet kétségtelenül maga Zoroaszter komponált, és amelyben a turáni Fryana-ról és leszármazottairól mint a próféta hûséges követõirõl emlékezik meg… A magyarok a nagy turániak családjához tartoznak.”  

Az indiai Puránák, az õsi szent hagyományok könyve Turuska néven említi említi azt a népet, amelyre a Puránák próféciája szerint az India feletti hatalom – ami vallási téren is a vezetést jelenti – szállani fog. 

Az indiai jaismeri krónika, a parszi Dinkard adataival egyezõen, a Turuska-nép õsét Feridun turk-turáni királyig viszi vissza. Mahmud Ghaznavi, indiai hatalmas turk fejedelem idejében, Kr. u. 1000 körül élt Albiruni, aki a turk (turuska) királyok nemzettség táblájára hivatkozik, mely az õ korától visszamenõleg 60 nemzedéken keresztül az indoszkíta Kanishka fejedelem „turk-turuska” fajú népének elsõ szereplésének idejéig, Kr. e. 10-ig nyúlik vissza. 

A Puránák, ha végeredményben újabb „összeállításúak” is, (a történelemtudomány szerint Kr. u.-i II-IV. századból), de hivatkozásaik és felhasznált õstörténeti anyaguk a Kanishka, sõt Buddha korát megelõzõen a Kr. elõtti 2. évezred kezdetére nyúlnak vissza, amikor az Indiába behívott turáni-turk Feridun, majd Afrasiáb és népe a „megsegítõbõl” Indiában hódítóvá kezdett válni. 

Az Ain-i Akbari felsorolja azokat a turáni fejedelmeket, akik mint hódítóik szerepeltek Indiában, így Hushenget, Jemshidet és a turáni Mirtás fiát, Zohákot, más néven Nimródot, aki elõl gyermeke Feridunnal – atyjának megölése után – anyja India vidékére menekült át. Késõbb Feridun mint hódító jelenik meg Indiában, amely idõtõl fogva, indiai adatok szerint, a Panjab Feridun leszármazottainak a kezén maradt. Macudi, egyezõen a pahlavi Dinkard adataival, a turáni Afrasiáb családfáját Turke, Turk személyén át vezeti Feridun királyhoz. 

Ez idõket, amikor Feridun úgy oszthatta három részre birodalmát, hogy az a Duna alsó folyásától Kínáig, délen pedig az Indus öbléig nyúlt, Wirth professzor adataival jellemezhetem kellõképpen, aki már hivatkozott mûvében a következõket mondja: „Délen ind-iráni s babilóniai-görög kultúra van – keleten és északon kínai török világ. Csak a jüetsik felkerekedése révén kerül összeköttetésbe a két világ. A földrész legfontosabb faja volt és ma is a turáni… Csak a törökök alapítottak huzamosabb ideig fennálló nagy birodalmat, amely egészen különbözõ északi hordákat egyesített. A birodalom népeit déli szomszédai hiungoknak s a nyugatiak hunoiláknak nevezték. A birodalom elsõ uralkodójának a XIII., vagy VIII. században Kr. e. kellett élnie. A szkíták többsége turáni volt.” 

Indián kívül nem csak Zohák, illetve Nimród és Feridun népe voltak turániak, hanem a testvér Irán fejedelme és népe is, akiket az indiai párszik vallanak egyenes õseiknek. 

Ebben a keretben, az itt szereplõ õsi és hatalmas turk nép lehetett az ellenség, amelytõl olyannyira félt Kr. e 1000 körül Irán, s amelynek megfékezésére szerkesztette az ugyanazon idõben keletkezett „mindennapi A-huna-vára imát”. 

A pahlavi Dinkard egy próféciai adatot közlõ helyén olvassuk idevonatkozólag: „A zarathustrai mazdajaznan hit súlyos megrázkódtatást fog szenvedni a hamis hitet valló uralkodók részérõl. Az elsõ csapás Arjaspa turk herceg részérõl fog bekövetkezni.” 

Ezek a hatalmuk teljében lévõ turáni turkok, hunok, szkíták (szittyák) lehettek ez idõben (Kr. e. 1200-1000 körül), amikorra én a Puránák próféciai vonatkozását helyezem, maradandónak látszó hódításaik révén veszedelmesek Indiára nézve is. 

Az indiai iratok hivatkoznak arra a jóviszonyra, mely fennállott Huseng õs unokája, a devek fölött diadalmaskodó szkíta Tahmuraf – aki Ahrimánt, mint lovat fogta a maga szolgálatába – és Krisna indiai fejedelem között. Krisna fejedelemnek egyik rokona Feridun királynál keresett oltalmat, aki elküldé Keresasp nevá generálisát Indiába, kényszerítvén az akkori fejedelmet területe egy részének a védelmet keresõ részére átengedni. Ettõl az idõtõl fogva India állandóan Feridun turk-turáni hun király leszármazottainak a kezén maradt. Ide utalt a Visnu Purána próféciája, amikor azt mondja, hogy „az India felett való uralom maradandólag fog a Turuska népre szállani.” Feridun királysága magába foglalta Panjabot is. 

Amikor Afrasiáb turáni fejedelem meghódította Iránt, Firujrae indiai király fellázadt az iráni fennhatóság ellen és fel is szabadította népét az iráni hódoltság alól, majd követeket küldött Afrasiáb turáni fejedelem udvarába, felajánlva a maga hûbéri kötelmeit. 

A Mahabharáta adatai szerint is, India jóval Cyrus elõtt, hosszú idõn keresztül volt adófizetõje Feridun király leszármazottainak. 

Ezeket az északnyugatról állandóan érkezett idegen turáni betelepülõket népi elnevezésük szerint is megemlíti egy indiai irat, melyre Bronnhofer hivatkozik. A régi, Romakasiddhanta címû, indiai szanszkrit nyelvû munka a következõ nép- és földrajzi vonatkozású összeállításban ismerteti az éppen szóban lévõ területen szereplõ népeket:  

A területek: Kacmira, Kína Hungarasthana, Mugalasthana és Barbarasthana… Lakóik: acvamukha (lófejûek) és cvamukha (kutyafejûek). 

„Azok az aethiopok, akiket Herodotus Xerxes seregében említ, lófej-harci-felszerelésüket az indusoktól, vagy a tõlük északra lakó iráni Dadhikravan imádóktól vették át. Ha t. i. Spiegelnek igaza van, az Aveszta daidhika-iban Herodotus „dadikai” nevû népet ismerhetjük fel, akik Xerxesnek Görögország elleni hadjáratát vele együtt folytatták, s baktriai fegyverzetük volt, akkor ezek az iráni Dadhyank-imádók Geiger szerint vagy Ghanza területén, vagy pedig a Hindukus északi lejtõin laktak, ahova Kiepert helyezi õket. Talán ezek a dadikok, vagy daidhikák, akiknek az Avesztában azért „gyalogos” a jelentésük, mert lovaikkal azok mellett egész jól tudtak lépést tartani, egyáltalában nem irániak, hanem iránizált turániak voltak, akik észak felõl vándoroltak volt be. Mert a Visnu Puránában, de a Brahma Puránában is ez olvasható: „Bhadracva (kitûnõ lovak birtokosai) országában Visnu Istent, mint „hayciras”-t (lófejû) tisztelték. Bhadracva országa azonban indiai fogalom szerint Turkestan turáni lovas népének irdatlan nagy területe Mongóliáig és Kínáig. A szanszkrit nyelvû „Romakasiddhanta” c. asztronómiai-geográfiai munka azért számlalja elõ az „acvamukha” (lóarcúak) nevû népet a következõ geográfiai-etnológiai összeállításban: Kacmira, China, Hungarasthana… Mugalasthana, Barbarasthana… sucimukha (tûvékony szájú), acvamukha (lóarcú, lõtekintetû), cvamukha (kutyapofájú), kimnaramukha (törpekinézetû), mustagiri (a Mustag hegység), Amera (Upameru = Pamir), Arbuda (hegység). A „lóarcúak” Góg és Magóg azon hordái voltak, akikhez az iráni Sándor-monda szerint Nagy Sándor kelet elleni hadjárata közben, egy magas hegységen átvonultában érkezett. Ló- és tevefejû szörnyek voltak. Az a magas hegység, amelyen át jutottak kínába, Ungaristánba és Mugalastana-ba. Ez az a vidék is, ahová Ptomemaus az issedenoktól délre esõ serek országában az aspakariai népet helyezi, amely név nem más, mint a közép és fennsík Ázsia szanszkritban „Asvaciras”-nak (lófejû) nevezett lovas népek baktriai fogalmazású neve. (Mint köztudott, Körösi Csoma Sándor is Baktriába készült õseinket keresni – szerk.) 

Mint látjuk, a vázolt – százaznak tûnõ – történelem-elõtti korra vonatkozó adatok megemlékeznek e kor kultúrájáról is. Ez a kultúra a „Puránák” szerint India felõl sugárzott egyrészrõl, de fõként a transkaspi területek környékén, a turáni és iráni népek fõfészkében volt az igazi eredeti õsi központja. (Maharishi is említést tett róla, hogy a védikus civilizáció nem a mai India területén létezett – szerk.) Itt érintkezésbe jutott a késõbbi indiai és kínai helyi kultúrával, sõt erõs kölcsönhatások felszívásáról is megemlékeznek a vonatkozó adatok. Indiába a sumali-dravida elvegyült faj tulajdonképpen Indián kívüli õsi turáni kultúrát hozott magával, mely magába olvasztotta még a déli szigetvilág õs lemuriai kultúráján kívül, közbeesõ amerikai települése révén, az atlantiszi kultúra értékeit is. Ez a kultúra a sumaliak révén eredetileg mégis csak a turáni alföldhöz kötõdik. A mayák hagyományos kultúrája is, a Puránák adatai szerint, ugyancsak innen indult ki, majd Amerikában telítõdött az ottani kultúrával, amelynek értékeit magukkal hozták Indiába és innen kiárasztva tovább nyugat felé, Egyimtomba, ahol az amerikai õs-indián kultúrával oly sok egyezést mutató jellegzetes õsi piramis építmények létrehozásához adták az elsõ impressziókat. 

A kaszt-rendszer a Kr. e.-i VIII. század óta vezettetett csak be Indiában a Brahman vallás papjai által, hogy a beözönlõ ús és új hódítókkal szemben a maguk elsõségét és fölényét biztosítsák. Ennek a kasztrendszernek a fajok színe szerint történt az elsõ beosztása (no meg a tudatállapot és -minõség alapján – szerk.), tehát nem egyfajta volt a kasztokba osztott nép, s a harcedzett turán-fajnak jelentõs szerepét igazolja az a tény, hogy a brahmin papok a harcos kaszt legfontosabb keretét a kshatryákká, harcosokká emelt s maguknak megnyert északról jött idegenekkel töltötték be. 

Azok a harcok és küzdelmek, melyeket India új, jövevény-népei egymás ellen vívtak, eposszá érlelõdve India Iliásában és Odüsszeájában, és pedig a Mahabharátában és a Rámajánában foglaltattak szerver egésszé. 

A Mahabharáta a hold-nemzettségbeli törzsek, míg a Rámajána a nap-nemzettséghez tartozó hõsök és királyok tetteit emeli ki. Hogy ez a gondolatvilág otthonos volt északon, e népek eredeti õshazájában, és pedig a nap és a holdtól való származás eszméje, világossá lesz egy hun fejedelemnek a kínai császárnak írt levele címzésébõl: „A hunok nagy fejedelme, ég és föld szülötte, a nap és a hold által trónra emeltetve, üdvözli a kínaiak császárát.” 

A Rámajánában az északi népek a dél-indiai csodás szigetvilággal és ennek õsi népével jutnak ismeretségbe, megvíva velük küzdelmes harcaikat. 

A Mahabharátában a Sakuntula õsanyától származó Bharáta és ennek leszármazottai, így  Kauravák (turánok) és a Pandavák (irániak) vívják meg az Istenek beavatkozásával testvér-harcaikat. (A Kauravák és Pandavák testvér népe megfelel Turán és Irán testvérnépének, nagy harcaik is ugyanúgy testvérharcok voltak.) 

A nap-nemzettség Iksvákuval kezdõdik, aki Ajodhjában, a mai Oudh-tartományban települt meg, majd Rámával, Visnu Isten testöltésével folytatódik. 

A Mahabharátából a történelmi korszakhoz átmenet képzõ idõben, amikor az indiai népek csatája, amelybõl a Kauravákkal szemben a Pandavák kerültek ki gyõztesen, lejátszódott – más-más területen települt olyan törzsek szereplésérõl szerzünk tudomást, amelyek néhánya, így a sakák (több helyen betelepülve), abhirák, turk-fajú miechchák, iráni parasikák, kínaiak, khasirok és honok – érdeklõdésünk köréhez igen közel esnek… 

Cikksorozatunk következõ, befejezõ részében a szkítzmus indiai õskoráról, valamit Ráma, Krisna és Buddha származásáról esik szó.

Folytatjuk…