Maharishi az Isten iránti odaadás filozófiájáról

A Sankara utáni védánta-értelmezők egy része a spirituális út legmagasabb szintjére az Isten iránti odaadást helyezte. Tanításuk szerint az embernek szakadatlanul Istenre kell gondolnia, akkor éri el a lelki élet végső célját. Maharishi egy klasszikus előadásában erre az álláspontra reagál. Magyarázatában rámutat: az Isten iránti odaadás sokkal több puszta áhítatos hangulatnál. A tiszta tudat, a tiszta Lét szintjén nyer alapot, és csakis e tiszta tudat megtapasztalásával válik VALÓS állapottá, melyet Isten keresője spontán módon megél.

Kérdés: A Gítához írt kommentárodban tettél egy megjegyzést Sankarácsárjáról, ami nagyon tetszik nekem. Így hangzik: „ha odafenn az égen nem ragyog a Nap, a kisebb csillagok veszik át a helyét.”

Maharishi: Azért tetszik annyira, mert ez az igazság. Mindennap látjuk, hogy amikor a Nap lenyugszik, a csillagok veszik át a helyét. Ez a mindennapos tapasztalatunk. Minden nap ugyanez történik az égen.

Kérdés: És amikor nem ragyog Sankara fénye, illetve az az út, ahogyan magyarázta a védántát, akkor Rámánudzsa és a többiek magyarázata helyes?

Maharishi: Rámánudzsa, Madhva és társaik legfőbb tévedése az volt, hogy figyelmen kívül hagyták a transzcendentális tudatot. Az odaadást támogatva nem törődtek a tiszta tudattal, és az odaadás terepét az Istenre való gondolás – az Istenről éneklés, az Istenhez imádkozás és a szüntelen Róla való gondolkodás – szintjén alapozták meg.

Ám az odaadás a Lét szintjén van. Az ember egyszerűen megéli az életében. Nem kell hozzá azt mondani, hogy „annyira szeretlek”, és nem szükséges szüntelenül ezt mondogatni. A szeretet az élet szintjén létezik. Egyszerűen csak éljük, spontán módon éljük. Különösen igaz ez a határtalan szeretetre, amelynek hullámai oly magasra csapnak, hogy érzik Isten érintését.

A szeretet az élethez tartozik. A Lét szintjén található. Ha pedig a Létet kihagyjuk az Isten iránti szeretet területéről, akkor az olyan, mintha egy alapok nélküli… mintha a levegőbe építenénk egy várat. Nem tudunk ilyet építeni. Nem lehetséges az Isten iránti odaadás területét a tiszta tudat kizárásával megalapozni.

Amikor ezek az emberek elkezdték magyarázni az odaadást, akkor csak Isten magasztalásával törődtek. Ha valakinek a tudatosságát eltölti a tiszta boldogságtudat, ha szíve és elméje eltelik ezzel a tiszta tudattal, akkor Isten éneke egyetlen gyönyörűség hullámmá válik.

Ám e dalok és imák révén csak akkor tudjuk ténylegesen felvenni a kapcsolatot a Mindenható mezejével, amikor a tudatosság egyetemessé lesz. Egyébként csak olyan, mint amikor a piactéren ülünk, a bankról gondolkodunk és azt magasztaljuk. Sírunk a bank után, ám ott maradunk a piacon és a bankra gondolunk. A bankot szólongatjuk, a bankot magasztaljuk és a bank utcáján állva művelünk mindenfélét. Ám ha nem lépünk be a bankba, semmiféle hasznunk nem származik a bankból.

Miután Sankarát követően ezek az emberek elkezdték az isten iránti odaadást magasztalni, nem tartották fenn a transzcendentális tudatosságot. Követőik pedig, akik az odaadás hangulatában ringatták magukat és talán éreztek is valami boldogságot ebben hangulatban, nem jutottak el ahhoz a megvilágosodáshoz, amelyet az odaadás elhoz. Nem jutottak el az istentudatba, amely minden odaadás célja.

Ezért nem állták ki az idő próbáját. Ez azt jelenti, hogy a tanításuk hatástalan maradt. Egyszerűen csak hatástalan maradt. Az embereknek pedig elment a kedve attól, hogy az idejüket arra pazarolják, hogy Isten után sírjanak, vagy hogy Reá vágyjanak vagy mindazokra a dolgokra, amelyeket az Isten iránti odaadás gyakorlataként címkéztek meg, ám eredményük nem volt más, mint puszta hangulatok önmagunkra erőltetése. Oly nagy veszteség ez az élet számára!

(A Humboldt Egyetemen 1970-ben elhangzott előadás részletei)

Maharishi a Facebookon:
www.facebook.com/MaharishiMYogi

Facebook hozzászólások: