Maharishi az imáról és az odaadásról

Ha a fiú szófogadó, akkor nem kell kérlelnie az apját ezért vagy azért a dologért. Ha viszont engedetlen, akkor hiába kérleli őt, apja nem fogja neki megadni, amire vágyik. Ha a fiú szófogadó, azaz bírja apja bizalmát, akkor kérés nélkül is megkap mindent. Ha viszont nem tudta apja bizalmát elnyerni, akkor kérlelheti tovább, ám kívánsága nem fog teljesülni.

Azért imádkozni, hogy kapjunk valamit, nem hatásos, ha nem vagyunk összhangban a Teremtővel. Ha pedig összhangban vagyunk Vele, akkor az imádság nem is szükséges.

[…] Az imádság haszontalan, ha olyan állapotban vagyunk, amely nincs kapcsolatban az Élet mindenütt jelenlévő szintjével. Amikor pedig a kapcsolat szilárddá válik, az imádságnak már semmi haszna sincs.

Az imának megvan a haszna a lélek számára: egyfajta lelki megelégedettséget ad. Ám ha az imádság csak kér, akkor az imának nincs hatékonysága a szükség beteljesítésében.

Az imádság struktúráját tekintve két fajta lehet. Az imádság egyik formája a kérlelés. Kérünk valamit, imánk maga is egy kérés. A másik fajta imádság nem kér, hanem örvend annak, hogy Isten dicsőségét énekelheti. Ez az az imádság, amely igazán örömmel tölt el bennünket. Nem kérünk, hanem abban leljük gyönyörűségünket, hogy beleveszünk abba az elragadtatásba, hogy Isten dicsőségének dalát zengjük. Ez az odaadással teli ima. Ez az extázis óceánja az Istenre való emlékezésben, az iránta való szeretet hömpölygő hullámaiban. Ez a fajta imádság az Isten iránti szeretettel eltelt szív áradása. […] Ez mindenek felett való. Értéke pedig végtelen, amint mondtam, végtelen. Mert a szív, az érzelmek Isten felé való áradása az, amely kiműveli a szívet. A szeretet érzésén keresztül lehetségessé válik, hogy kapcsolatba lépjünk Istennel vagy a mennyei lényekkel.

A mennyei lényekkel való kommunikáció a szeretet intenzív áradatának szintjén keresztül történik. És az imádságnak ez a fajtája… Azt hiszem, a világon mindenütt, minden korban az összes vallás története feljegyzi a szeretet ehhez hasonló, Istent magasztaló áradását. Mindig is voltak olyan odaadással telt hívek, akik extázisban álltak vagy táncoltak vagy összeestek, miközben Isten magasztalását és az ő dicsőségét zengték. Ez a fajta imádság mindig nagyon, nagyon hasznos. Egyszerűen csak megtölti a lényünket valami olyasmivel, ami annyira gazdag, hogy egyszerűen csak örvendezni tudunk neki. Rendkívül gazdagító élmény ez, mely az egész életet gazdaggá teszi.

Az imádságnak ez a fajtája nagyon, nagyon értékes. Ám a szív csak akkor kerül ilyen állapotba, amikor ő maga is kiteljesedik. Amikor a szív határtalanná tágul, már nem tudunk uralkodni rajta. És amikor már nem tudunk uralkodni rajta, áradni kezd, az istenszeretet áradata fakad fel belőle. Istent magasztalva, Istenre emlékezve táncolni és énekelni –  ez egy nagyon, nagyon természetes dolog. Természetes a szív határtalansága számára, amikor a határtalan Lét egyre jobban átitatja az életet.

A tudat a kozmikus tudat irányában növekszik. Így az egyéni szív elnyeri az örök Lét határtalanságát. A szeretet e túlcsordulását szintén imádságnak nevezik. Ez a fajta imádság a legkívánatosabb, a legélvezetesebb, a leghatékonyabb. Bármilyen célból ez a leginkább hatásos.

Ez a fajta imádság a beteljesedés állapotának spontán áradata. A másik fajta imádság a szükség szülte kiáltás, a beteljesedést nélkülöző élet állapotában. Ekkor csupán a hiány állapotában jajgatunk, anélkül, hogy beteljesedésre lelnénk. Ez az energia hiábavaló pazarlása. (nevet) Teljesen hiábavaló energiapazarlás! Az ember szenvedésében jajgat, és akkor egyszer csak, villanásnyi időre, valamilyen csoda módján részesedik Isten csodálatos, nagyszerű látványában. Ami teljesen úrrá lesz a lelkén, majd elmúlik. Amikor pedig elmúlt, Isten híve az elválás fájdalmában és gyötrelmében tovább jajgat. Majd imádkozik, imádkozik valamiért, talán megint ugyanazért a vízióért. Ez a követelődző imádság, mely valaminek a kérését fogalmazza meg, az életnek egy felettébb nem kívánatos szintjéről fakad. Egy olyan szintről, ahol az ember nem érdemli meg azt, amiért fohászkodik. Az életnek egy olyan szintjéről, amely nem érdemli meg ezt a nagyságot. Ha pedig nem érdemli meg, akkor siránkozni kezd érte.

Ám van egy mondás: először érdemeld ki, aztán kívánd. Érdemeld ki, majd kívánd. Ám ha megérdemled, akkor már nem kell megkívánnod – mert már meg is kaptad.

Az az imádság tehát, amely a beteljesedés állapotából fakad fel, nagyon szerencsés imádság. Az az imádság pedig, amely a beteljesedést kérlelő szükségből születik, csak időpazarlás. Nem jelent sokat az élet számára.

Ám mi történik akkor, amikor Isten odaadó hívei ebben a csodálatos, extatikus tapasztalásban lebegnek és Istenhez imádkoznak, imájukban pedig úgy szólnak, hogy „Ó te ilyen és ilyen csodálatos vagy, oly kegyes, határtalan, mindenütt jelenlévő és jóságos.” Mindezek során visszaemlékeznek Isten látomásaira, csodálatos tapasztalatokra. Az emlék felfrissíti az egészet, és akkor, ahogyan mondtam, az élet teljessége kezd el áradni.

A másik fajta imádság csak egy formalitás, és amikor csupán formalitásokat végzünk, azok nem érintik meg a szívünket. Az ajkak különféle szavakat darálnak, majd két perc múlva vége az imának, és ennyi. Megtettük a kötelességünket. Amikor csak a kötelességről van szó, az nem érinti meg az élet velejét. Túlságosan a felszínen van, túl felszínes. Ám bizonyos módon a gyermekeknek mégis jót tesz, ha az apjuk imádkozik, mert látják, hogy az ima olyasmi, amire az embernek szüksége van. Ez ápolja a hagyományt.

Ám e hagyomány jelentőségére csak akkor ébredünk rá, amikor a tudat felemelkedik és a Lét járja át. Amikor a  kozmikus tudat kezd felvirradni. Ahogyan kozmikus tudat növekedésével egyre több és több Lét itatja át az embert, úgy jut el az imádságnak ez a hagyományos formája arra a szintre, hogy valóban hatékonnyá váljék. Majd, amikor az imádság hatékonnyá válik, az ima öröme ténylegesen a kozmikus tudat szintjére kerül. Ez alatt a szint alatt az ima egyszerűen csak formalitás.

Amikor pedig a formalitás szintjén mozog, nem hozza el a beteljesítő tapasztalatot. Csak az a lélektani haszna van, hogy az ember gyerekei látják, hogy van egy felsőbb hatalom, egy Isten, és az én apám hozzá imádkozik. Ennyi haszna van a lélektani szinten: hogy az élet egy olyan szintről indul, amely meghaladja a szokványosat, a mindennapok földi világát. Ez a jelentősége az eljövendő nemzedékek számára.

Még ezért az értékéért is elfogadhatjuk az efféle imádság végzését. Pusztán azért, hogy a következő nemzedék a szemét, fülét és a szívét kinyissa egy magasabb valóság előtt. „Talán egy napon képes leszek kapcsolatban kerülni Istennel.” Amikor pedig valaki ténylegesen képes lesz kapcsolatba lépni a Mindenhatóval a transzcendens területén, akkor ez a kapcsolat arra vágyik, hogy a relatív életbe is belopódzon.

A valódi kapcsolat akkor jön létre, amikor a tudat eljut az élet transzcendentális szintjére. Ám miután kapcsolatba lépett a mindent átható élettel azon a transzcendens területen, ez a kapcsolat be akar lopódzni a relatív élet területeire is. […] A gondolat, a beszéd és a cselekvés szintjére. Amikor a gondolatból a beszéd szintjére lép, akkor imádságaiban és dalaiban Isten kegyét énekli meg. Az ember Istenről beszél, őróla szól, őróla énekel ebben a kapcsolatban. Az a valóban hatékony kapcsolat, amelyet a transzcendens állapotban nyer el, a beszéd és a cselekvés területén találja meg a helyét.

Ám az imádság mint imádság csupán akkor válik jelentőséggel telivé, amikor a kapcsolat valóban létrejött – még ha pusztán egy pillanatra is, de létrejött a kapcsolat, s az elme belemerült [a Létbe] és kijött [onnét]. Ám tartózkodjunk attól, hogy e kapcsolat emlékével szórakoztassuk magunkat! A megvalósításunkkal kapcsolatban legyünk objektívek, ez nagyon fontos. Nem volna kívánatos, hogy aztán szubjektíve elmenjen a kedvünk az egésztől. Egyszerűen azért, mert azt szeretnénk, hogy ez a realizáció pozitív, hatásos és kézzel fogható legyen. Mert csak az ilyen realizációnak van értéke az élet összes szintjén. Egyébként pusztán a lélek felszínét érinti. Csupán a pszichés szinten érezzük azt, hogy „igen, igen, éreztem Istent.” Ám ez lehet, hogy nem őrzi meg az értékét, nem lopódzik be az élet hétköznapi cselekvéseibe.

Ezért a realizációnkban nagyon, nagyon objektívek szeretnénk lenni. Az objektivitásunk értéke azon a szinten van, ahol nem akarunk az emlékbe belehullani, nem a puszta emléket akarjuk! A tapasztalás nagyon is természetes állapotát vágyjuk. Amikor transzcendálunk, és amikor kijövünk belőle, akkor erre nem akarunk emlékezni. Mert ha csak emlékezünk erre beszéd és cselekvés közben, akkor megeshet, hogy az csupán egy érzés marad a lelkünkben. Ha pedig csak a lelki szinten marad, akkor a szubjektivitás szintjén marad, és a realizáció nem lesz objektíve igaz és valós.

Ezért, amikor a transzcendálás során, a transzcendentális tudat tapasztalása közben részesültünk az [Istennel való] egyesülésben, abból kijőve belevetjük magunkat a cselekvésbe. Ennek az egyesülésnek az igazsága, annak az igazsága, amilyen mértékben a Lét átitatta az elménket, ott marad az elmével, még akkor is, amikor az elme a cselevéssel foglalatoskodik.

Bármilyen mértékű egység itatta át az elmét, az fogja áthatni, nincs rá hatással, hogy milyen cselekvésbe kezd az elme. Ezért, amikor kijövünk a meditációból, fogjunk a cselekvésbe. Ne próbáljunk visszaemlékezni a tapasztalatra. Meditáljunk reggel és este, majd a nap folyamán feledkezzünk meg a meditációról. Ne akarjunk belecsimpaszkodni egy képzetbe, egy emlékbe vagy egy tapasztalásba. Ne tegyük ezt. Gyakorlásunkat tekintve legyünk nagyon objektívek.

[…] Az imádságok nagyon fontosak és felettébb pozitív és konkrét jelentőségük van, amikor a szív és az elme hatalmassá lett. Az odaadás, az Isten iránti odaadás egyedül a kozmikus tudat állapotában válik jelentőséggel telivé. […]

(Egy Risíkésben, 1968-ban elhangzott előadás részletei)

Facebook hozzászólások: